Boldog névnapot!
Magyarországi
veszélyjelzés
http://www.met.hu/hunalarm
clock-desktop.com
: http://jkvitamin.hu/ajanlo/3a01fc0853ebeba94fde4d1cc6fb842a/
Sík Sándor: A legnagyobb művészet
A legnagyobb művészet tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni…
Pihenni ott, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reményvesztett,
Csendben elviselni a keresztet!
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.
Kezedet betenni öledbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd,
Nem vagy olyan, mint azelőtt
S járni emellett vidáman,
Istentől rádszabott igában!
De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan — ha azt erősen hisszük,
Hogy a teher, mit vinni kell,
Az égi honra készít el.
Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más!
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged
Az Úr nem szűnik meg tanítni,
Azért kell sok harcot vívni
kellemes húsvéti ünnepeket!
ÉN
Palackposta!
Nem tudtam mire vélni kedves barátnőm levelét, amikor ezt írta nekem, "öreg a nénikéd". Mikor mondtam én valaha is valakinek azt , hogy öreg? Na, nézzük csak meg -mondtam magamnak- és rákattintottam a levél elsütőbillentyűjére. És láss csodát, egy barátságos, világosságot árasztó, szinvonalas honlapon találtam magam. Jó kis bevezető képek, sztorik, amelyeket olvasva a tükörbe nézve mindjárt pökhendien odavágtam magamnak, öreg a te nénikéd! Igaz, utána egy pillanatra körülnéztem, nincs-e a közelbe egy nénike, nem volt! Mielőtt tovább olvastam volna friss felfedezésemet, mégegyszer megtekintettem a tükörben annak az öreg bácsikának a képét, akinek öreg a nénikéje és megnyugodtam.
Nyugodtan vállalhatja korát a kis öreg, mert még soha nem hallotta, hogy valaki így fakadt volna ki: "öreg a bácsikád"! Vagy tévedek, de akkor őt láttam a tükörben személyesen. Micsoda nagy megtiszteltetés!
Fiatalabb koromban a lányok titkos naplót, vagy másnéven emlékkönyvet vezettek, melyekbe legféltettebb titkaikat, vágyaikat írták bele. Tartalmának megfelelően, hogy más ne tudja elolvasni, e könyvecskéket , gazdáik mindig rejtekhelyet kerestek nekik, -napközben párnák, matracok alatt, könyvek mögött várták az újabb vallomást. A fiúk persze vadásztak az ilyen naplókra, amiből sokat megtudhattak pajtásuk intim életéről, érzéseiről.
Persze a mamák is kiváncsiak voltak csemetéjük lelki életére, majdnem mindegyik ismerte is a tartalmát, mert ők is voltak fiatalok, nekik is volt emlékkönyvük, amit dugdostak, tehát már hivatalból ismerték ezek vélhető feltalálási helyét. Mivel a tükröm meggyőzött, hogy még sok víz lefolyik a Dunán, amire öreg leszek, fiatalos kiváncsisággal mindjárt a "Kedves naplóm" fejezetre szörföztem át. És mit találtam ott, egy nagy tavat, aminek a felszínén sok-sok üzenetet találtam "palackba" zárva lebegni. Ezeket az üzeneteket a kutya sem olvassa, aki bedobta, az is rég megfeledkezett róla, 2 hét után föladja a reményt, hogy valaki fölbonthatja az üzenetét, beleteszi a sajátját, és visszalöki a kiindulási helyére. Erről könnyen meggyőződhettem, amikor 2 palackban üzenetet cseréltem. Mindkettő egykedvűen ringatózik társai közt a vízfelszínen. Elgondolkoztam, mi lehet ennek az oka? A mai naplókat blognak (az én fordításomban gondolatgyüjtőknek) nevezik, és ellentétben elődjükkel most az a baj, ha senki sem kiváncsi a beleírt titkos vágyakra, üzenetekre. Talán, hogyha csak úgy lehetne elolvasni őket, hogy jó hacker módjára fel kellene törni az olvasást védő kódot, rohamosan megnőne irántuk az érdeklődés Most szépen összehajtogatom ezt a kis gondolatmenetemet, beledugom egy palackba, jól lezárom, nehogy vizet kapjon, vigyázva a vizbe helyezem, és óvatosan meglökve útjára emgedem. Mit lehet Atudni, hátha akad valaki, akit érdekel a palack tartalma, és fölbontja!
Tudod, ilyen az újmódi rendszer, Ebben a korban hős a gengszter, És az éjjel is nappal, Az élet nagy torta habbal, De az íze savanyú, A sorsod üres és iszonyú. Itt zenék szólnak és fegyverek, Itt mindenki mindig más lehet, A fiúk is lányok, az áldás is átok, De nem tűnik fel senkinek, És aki elvágja a torkodat, Az lesz a hírekben az áldozat. Már nem az, ami volt, Én elhagyom e kort, Várnak egy szebb világban Már nem az, ami volt, Most elhagyom e kort, De Te csak élj a mában. A tévét nézed, de ő is néz Téged, Ha az adás véget ér, aznap Neked is véged, Nem élsz kétszer, De meghalsz újra meg újra Fogyasztói sorsodat Egy reklámember írja Nekem jöhet a bor, de nem kell a por, Se a láb, amely eltipor, Se a hálás utókor, Műemlék, márványszobor De látni szeretném, hogy hogyan kapsz észbe, Amikor késő lesz a megrendülésre. Már nem az, ami volt, Én elhagyom e kort, Várnak egy szebb világban Már nem az, ami volt, Most elhagyom e kort, De Te csak élj a mában
A szép üveggömb összetört, nem véd többé gyermek álom És száz cserép közt sebzett szívvel állsz tétován. Ha rád zuhan egy zord világ, hogy bírnád el gyönge vállal? Átkozódhatsz senki nem felel, de érzed: menni kell. A kérdés csak az: Az árnyékod hogy lépjem át? A múlttól búcsút hogy vegyek? Hogy törjek szét egy glóriát? Miért bánt a lelkiismeret? Hogy száll az ember, ha földrerántja önmagát? És hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?
Érints meg!
(Szerzőjét nem ismerem. Kaptam, meghatott.)
Érints meg, - erre kérlek, - ha kisbabád vagyok! Ölelj gyakran magadhoz, nélküled "megfagyok"! Ne csak pelenkázz, mosdass, ha éhezem etess! Puszild meg arcom százszor, mert így természetes! Ringass el két karoddal, nyugtasd meg lelkemet, öledbe bújva érzem, hogy jó szülőm szeret! Érintésed ha érzem, az biztonságot ad, Érints meg, ez az érzés, mindig velem marad! Érints meg, - erre kérlek, - ha gyermeked vagyok, s nem értem a világot, s félelmeim nagyok. Ne tarts magadtól távol, ha veled dacolok, helyemet nem találom, sok még az új dolog! Keresd az utat hozzám, próbálj megérteni! könnyű álmokat hozz rám, s akarj érinteni! Jó éj puszid oly édes, olyan megnyugtató, mesélő érintésed álomba ringató! Kamasz fiaddá váltam? Érints meg akkor is! Lelkem nem érzéketlen, csak más világba visz! Ne hidd, hogy azért bántlak, mert most komisz vagyok. Ezer tüském is vágyja az ölelő karod! Magam felnőttnek érzem, - s hangodra szomjazom, az élet viharához így alkalmazkodom. Ketté szakadt világban, még helyem nem lelem, viselj el hogyha bántlak, s maradj mindig velem! Érints meg! - erre kérlek, - ha barátod vagyok! megnyugtat ölelésed, ha más felzaklatott! Biztató szép szavakkal lelket is önts belém. értelmet adj a létnek, és tarts tükröt elém. Kétségeimet vesd el, tudasd: fontos vagyok! Lehet hogy érintésed, minden, amit kapok. Ha szomorú a lelkem, vidámíts végre fel, legyél velem ha baj van, s nem hagylak én sem el! Kedvesem, éltem párja, most hozzád fordulok, érintésed, szerelmed, a legszentebb dolog. Ám tévedés azt hinned, a szenvedély elég. Ezer félelmem kerget a karjaidba még. Megnyugtat ölelésed, vigaszt nyújtasz nekem, lágyan szoríts magadhoz és szebbítsd életem! Ilyenkor végre érzem, - szemünk együtt ragyog. Olyannak szeretsz engem, amilyen ÉN vagyok. Felnőtt gyereked lettem, most már csak az leszek, s van már saját családom, kiket ölelhetek. Anyám, s apám karjára mégis számíthatok. Érints meg most is, kérlek, mikor gyenge vagyok. Szülői ölelésed, ma is sokat jelent, így segíts értékelni, múltat jövőt, jelent. Már én is másképp látlak, jobban becsüllek már. Ami fájt elfelejtem, az élet jó tanár. Érints meg még! - ezt kérem - idős szülőd vagyok. Erős karodra vágyom, mielőtt meghalok! Érints meg, ahogy egykor érintettelek, amikor apró voltál, kis, védtelen gyerek. Ülj le a közelembe, fogd kezem, adj erőt, simíts az öreg arcon, sok ráncot, vad redőt! Melegítsd át a szívem, megfáradt tagjaim, te rólad szólt az élet, a legszebb álmaim.
Kedves Roz!
Engedd meg,hogy utólag én is sok boldogságot kívánjak szűletésnapodra. Ez a kis unoka a legszebb ajándék.Nagyon sok öröm egy ilyen csöppség.Én is szeretném már,hogy legyen dédunokám.De egyenlőre a leányom,aki 56-ban született csak kesereg,hogy még nincs unokája. Rozália lenne a neve,az én nevem után,ha kislány lenne.
Nagyon sok örömet még egyszer,mert nagymamának lenni nagyon jó.
Reményik Sándor Ne ítélj. Istenem, add, hogy ne ítéljek Mit tudom én, honnan ered. Micsoda mélységből a vétek. Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem, add, hogy ne ítéljek. Istenem, add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriás összhangban lássak-- A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisímulnak És lábaidhoz együtt hullnak. Mi olyan együgyün ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak. Istenem, add, hogy mind halkabb legyek--- Versben s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelid igen vagy nem, De egyre inkább csak igen. Mindenre ámen és igen. Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére űl. Ámen. Igen. És a gonosztól van Minden azonfelül.
http://www.kepafalon.hu/Koday_Laszlo_festmenyek_mid_136.htmlri
Bodnár Éva: Önmagam gyóntatója Amikor túlcsordul az a bizonyos pohár, és semmi, semmi sem a régi már... Fájdalomként élem meg a perceket. Akkor kérek egy csöpp szeretetet. Odafigyelést - bármit, mi emberi: Segítsetek a kínruhát levedleni! Amikor már önmagamtól is csak rettegek, és semmi sincs amin nevethetek, mert bezárul az ajtó - kívül reked a fény. Nem jön segítség, eltűnik a remény. Fojtogat, kínoz, mardos a bűntudat, dühömben szűkölve bántok meg másokat. Milyen ember vagyok? Kérdezem szüntelen, de a válasz közömbös, személytelen. Nem vagyok ember, csak gyarló porhüvely, ki itt a Földön mindenért felel. Mindenért, amit tesz, alkot, leír, vagy kimond... Így vagyok Ember - vagy inkább Bolond? Óh, ha tudnám, mit miért teszek?! Vezessetek hát, segítő kezek, hogy önmagamban keressem a fényt! Eldobva minden ártó véleményt. A keserűség szobrát összezúzva, mégiscsak Ember tudjak lenni újra
Nemes Péter: Mindig a barátod leszek Időtől, tértől függetlenül, még ha testem már nem is e világon jár, csak gondolj rám, és figyelj én ott leszek benned. Ha sötét felhők gyülekeznek, leszek neked napsugár felettük. Ha magányosan állsz az erdő szélén, csak gondolj rám, és mesélek majd a madarak nyelvén, csakis neked hogy tudd nem vagy egyedül. Ha elborít a sötét egy újholdas éjjelen, gondolj rám, és elér a vigasz akkor is, mert ott ragyogok majd benned a csillagos égbolt helyett. Ha az ősz sóhaja nyomán elsárgulnak a fák, a halott levelek hullásából hallhatod, ahogy a jövő reménységét súgom neked. Ha szívedbe mar a jeges tél, leszek neked a hópelyhek zenéje hogy ne feledd, még a hideg is szép lehet. Ha lelked szeretetre sóvárog sugárzom majd neked a születésnapi torta gyertyalángjából, és a csillagszóró szikráiból is. Ha otthonodat nem leled csak gondolj rám, és érezd ott mélyen otthonod az egész világ. Ha késne a tavasz, a megújulás erejét öntöm beléd a napkelte ragyogásából minden párás hajnalon. Ha félelmek gyötörnek, és nem leled az utat csak nézz a távolba, ahol feltámad a szél, és simogatásában ott leszek, felszárítom könnyeidet. Ha már fogytán az erőd, a hegyek sosem apadó erejével emellek fel, hogy menj tovább, tovább! Ha már úgy érzed, nincs kiút az útvesztőből, csak hunyd le a szemed, és lelkedet szárnyalni viszem a álmok mezején, hogy lásd a szabadság létezik. Ha nem találod a megnyugvást, békével a karomban suhanok feléd a naplemente varázsában hogy sose feledd, a harmóniát magadban keresd. Ha örömödet nem oszthatod meg mással, nézz egy virágra, és én mosolygok vissza tiszta szívből, veled örülve, a lelkedben élő kisgyermekre. Ha bánatodat nem hallgatja meg senki, csak gondolj rám, és ott leszek a szívedben. Csak ott leszek, és ölellek s az esőcseppekben veled könnyezem Ha szükséged van rám, ott leszek mindig csak gondolj rám! És tudd van egy barátod aki vár a végtelen partján!
ANYÁM SZAVAI
Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.
Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.
Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.
Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.
Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilus tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül
Lát engem, nővérke?
Sajnos ez sem a legvidámabb történetek közé tartozik,de így igaz.
Petőfi verse és egy öregasszony
Rendkivül szép és tanulságos történet. Még mesének is gyönyörű...
A hajlott hátú néni
(Egy motoros küldte ezt a levelet.Azt hiszem, nem kell hozzá kommentár)
Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte: - És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:
Járjatok be minden földet, Melyet Isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? - Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!... aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva, Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ott lenn. Vagy ha éppen a véletlen Föltalálja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az ínség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S áldicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!... Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: "Élt egy nép a Tisza táján, Századokig, lomhán, gyáván." - Óh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre?
(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)
Majd folytatta: - Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott.
Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!
Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotorosról alkotott képbe. Sírtam...
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal-, és jobboldalinak nevező, megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én. Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.
Zelk Zoltán:
Hóvirágok, ibolyák
„ Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,
aludtunk egy éven át..”
Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.
„ Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!”
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.
„Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?”
„Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..”
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.
Tóth Árpád: Január. Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak? Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak? Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának, Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának? Mégis, hivatalból, ő lévén az ember, Kinél a naptáros jobb időket rendel, Varázsló-süvegét most is félrecsapva, Üti a jövendő kongó űrét csapra: Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap, Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap, A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, - Ez legyen az új év legszebbik divatja!