|
[18-1]
Andy Jazz: Egyszerű, panaszos vers
10 éve is van már annak, hogy elém toppant Parkinson Úr.
Végig mért, biccentett, majd kezet rázott velem váratlanul.
Parolája nem szűnik, nem enged, ráz- ráz fáradhatatlanul.
Most már tudom, így lesz ez életem végéig, változatlanul
A lelkemben valami azt súgja, ne csüggedj, harcolnod kell!
Orvosom adja fegyverként a gyógyszert, avval a reménnyel,
Ha háborút nem is, de csatát nyerhetünk segítségével!
Ehhez adom a humoromat, melyből lövedék lesz, kővel töltve,
Amit hosszú orr mutatása után kiparittyázok a Szörnyre.
Remélve, hogy sorstársaim ezt látva, egymásra néznek nevetve,
Nem is sejtve, hogy evvel gyógyszert kaptak ingyenes receptre
Állapot jelzésre szolgál az, hogy kézzel kell írni értelmes szavakat.
Melyik napszak a jó, vizsgálom a reggelt, a delet és az éjszakát,
Latolgatom-fontolgatom, mikor írjam meg, a nemszeretett próbát.
Szépen írni, - ha megérkezik az éjjeli csend, akkor lehet,
Mert az a suta jobb kezem most nyugodt, éjjel alig remeg.
|
Néhány szó lomtalanításról, hajléktalanokról, Civilke-stílusban!
Budapesten a mindennapok embere csak akkor megy egy aluljárón keresztül, ha úticélját
csak így tudja elérni. Mert valljuk meg őszintén, az aluljárók törzsközönsége, a drogosok, a mindenfélét áruló hívatlan, és lerázhatatlan „erdélyiek” akiknek 1 óra múlva indul a vonatuk vissza, és nem tudják azt a pár tucat harisnyát, bőrkabátot, 16!!! pixeles fényképezőgépet, vagy evőeszközkészletet a határon visszavinni, mert elveszik tőlük. (De akkor hogy hozták be?)
És ne felejtkezzünk meg a hajléktalanokról se, akik rongyos paplanjaikba, rongyaikba burkolva tengetik napjaikat, szükségleteiket zavartalanul ott a helyszínen elfolyatva, -vastag a paplan, majd beszívja- gondolhatják!
Ez utóbbiakat nézve az emberek gyorsan félrefordítják a fejüket, igyekeznek őket nem észrevenni, és gyorsan továbbállni. Nem is gondolnak bele, mi lenne, ha ők kényszerülnének ilyen körülmények közé! Nos, nekem az elmúlt napokban volt szerencsém, egy kis szeletkét ebből az életformából megtapasztalni!
Tavaszi vityilló-karbantartási és egyéb feladatok Zamárdiba szólítottak. Csak a megfelelő időpontra várakoztam: hogy tudok egy csomó –mennyiségénél és méreténél fogva vasúton már kényelmesen nem szállítható- dolgot célba juttatni. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy úticélomat erős szándékból elkövetett, előre megfontolt, különös figyelemmel végrehajtott autóstoppal értem el. Ugyan is megtudtam, hogy az egyik ismerősöm hét végén a Balatonhoz készül és bekéredzkedtem a kiszemelt áldozathoz, ha nem is a nyolcadik (mert az a halál volt a horrorfilmben) hanem a második utasnak.
Ragyogó napsütésben érkeztem meg, elégedetten nyitottam ki a kertkaput, és körülnézve a kertecskén, elégedetten állapítottam meg: szemrevételezhető módon minden rendben van. Elégedettségem rövid életű volt, mert a szobaajtót kinyitva rögtön láttam, hogy nem kívánt műkedvelő színielőadás volt a szobában. A két hete fölragasztott falvédő tapéta Salome fátyolának szerepében tetszelegve, majdnem teljes létszámban a földön hevert. Bánatomat talán enyhítette volna, ha ott találom Salomét is egy szál fátyolba öltözötten, de sajnos ez a lehetőség most nem jött be. Na, a tennivalókat gyorsan átcsoportosítva, első feladatként a tapéták föl nem ragasztóját kellett tetemre hívni. Ez nem volt egy hamar dolog, de a modern technikának köszönhetően maroktelefonommal végül becserkésztem a „mestert”. Miután fölvázoltam neki a tényállást a válasza rögtön ez volt: „az nem lehet”. De elképzelhető, hogy a beszédemnek volt egy füllel alig észlelhető fenyegető felhangja, ami elért hozzá, mert aztán gyorsan hozzátette: most munkája van 4 óráig, de annak végeztével kijön és megnézi a dolgot. Mikor meglátta a helyszint, elképedve mondta: „nahát, ilyet még nem láttam” szörnyülködött, majd mindent ráfogott a szerinte megátalkodott, rossz ragasztóra. Tehette, mert mint Salome, úgy a ragasztó sem volt föllelhető a tetthelyen. „Jövő héten jövök, kedden vagy szerdán” -ígérte,- majd balra el.
A napocska igen csak igyekezett a tihanyi félsziget mögött megvetett ágyába nyugovóra térni. Na, fényképezőgépet elő, irány a part, hogy 1-2 fotót készítsek az eseményről. A nap eltűntével rohamosan megnőtt a hidegérzetem. Hazafelé menet gyorsan begomboltam a kabátomat, majd még a fotóaparátomat is magamhoz öleltem, hogy ne fázzak. Mire hazaértem, már majdnem teljesen besötétedett. Fölnéztem az égre, és a csillagos derült égboltot látva rögtön megállapítottam: hideg éjszaka lesz ma. Körülnéztem a szobában, és megpillantottam egy 5 tagból álló villamos árammal működő olajradiátort. Meg vagyok mentve! –gondoltam. Nem voltam rest, rögtön üzembe helyeztem. Lassan kezdett felmelegedni, már azt hittem nem is működik, de a csendben jól hallatszó, sűrű -villanyórából származó- kattogás hamarosan beigazolta ennek ellenkezőjét. A hőmérő azonban vélhetőleg nem működött, mert másfél órás fűtés után is a higanyszál csak egy fokot emelkedett. Kinézek a külső hőmérőre ott 2 fokon alszik a piros borszesz-csík. Látszik rajta, hogy reggelig már nem is akar fölkelni. Sajnos a természet törvényeit nagyon nehezen lehet megváltoztatni. A majd 50 éves ablakok résein át nyáron a negyven fokos kánikula melege, most meg a koratavasz 2 fokos hidege ömlik be a szobába. Milyen jó volna, ha ez a folyamat megfordítható lenne! A kis fűtőtest derekasan küzd a hideg ellen, mellette egész kibírható a hőmérséklet. De a fűtőtesttől eltávolodva a melegérzet ugrásszerűen csökkent. Melegséget itt már csak a fejemben éreztem: gutaütés fenyegetett, amikor rágondoltam, ezért a kis langyért mekkora árat fogok fizetni szeptemberben. Most a hőmérőre pillantottam, a szobahőmérséklet 10°-ra közdötte fel magát. És ekkor villámcsapásként jött a felismerés, ez megfelel az aluljárók hőmérsékletének, azaz ma én is átérezhetem, milyen ott egy eltöltött éjszaka. Pizsamába öltözni? Ugyan kérem! A pizsamakabátot a kardigánomra húztam, a pizsamanadrágot a derekamra tekertem. A dunyhára rátettem még két plédet, a lábamhoz pedig az összegöngyölt frottírköpenyemet!
No pasaran! (Ha jól emlékszem ez egy spanyol polgárháborús jelszó volt: Nem törnek át!) Én ezt a figyelmeztetést a hideg áramlatoknak szántam, melyek beszivárgási pontokat kerestek a dunna alá. Lebányásztam magamat a paplanfedezék alá, még egyszer körülnézve az aluljáróban, - ááá! mit beszélek itten, a vityillóban!, és eloltottam a villanyt. A sötétben csak a fűtőtest narancssárga fénye adott egy kis biztatást: reménykedést a túlélésre. A takaróépítmény lassan fölvette a 35°-os testhőmérsékletemet, és jóízű álomba merültem. Az éjszaka nyugalmát csak egy esemény zavarta meg, a jobb lábfejem valamilyen véletlen folytán, talán alvási pozícióváltás közben a dunyhán kívül rekedt. Eltelt egy kis idő, mire az idegpályákon végigfutott a vészjelzés: Mélyhülés! Mélyhülés! Erre fölébredtem, és visszahúztam azt a jégdarabot, melyet este még a lábamnak nevezhettem. Kicsit megtapogattam a paplan alatt, megállapítottam: nem üszkösödik! Remény van rá, hogy reggelre fölolvad. Ezután mélyen elaludtam, csak a vekker hangja riasztott fel: ki kell menni az Igenemért 2 biciklivel az állomásra. Ha megjön, meg fogom kérdezni, akar-e egy éjszakára hajléktalan sorsra jutni?
Érkezését az idén április 1-5-ig terjedő időszakra kitűzött, hagyományos, -Zamárdi egész területére kiterjedő- kirakodóvásáron való részvétel indokolta. Ez a jellegzetesen üdülő- (és vityilló) tulajdonosok számára rendezett vigalom lényege: a megunt, elromlott, használhatatlannak vélt holmijaikat kiteszik a kerítés mellé, hogy az e célra rendszeresített szemetesautó elszállítsa azt. Ahogy a tulajdonos kitette a megunt, vagy elhasznált lim-lomját a kerítés mellé, az ezt követő percekben szinte azonnal megindul az érdeklődő vevőkör, hogy ingyen hozzájusson valamilyen számára továbbhasznosítható, vagy felhasználható tárgyhoz. Az idén a vas- és egyéb fémtárgyak iránt volt rendkívül nagy a kereslet. A fémből készült tárgyakat napjainkban egyre jobban kiszorítják a műanyagból készültek, így a kirakott lim-lomok közt bizony alaposabb kutatást kellett eszközölni. Hogy ez a felfokozott érdeklődés milyen nagy, azt az is mutatja, hogy az előírásoknak megfelelően, rendesen kirakott lomok, hamarosan hosszan elnyúló, szétszórt szemétcsíkká váltak, melyeknek papírtartalmát már a legkisebb szellő is -a pusztákon tapasztalható növénygörgetegekhez hasonlóan- továbbsodorta az utcákon. A máskor oly gyérforgalmú utcánk csendjét nagyszámú lerobbant és márkás autók, furgonok, pótkocsik zörgése törte meg. Meglátva a szétszórt kupacot, mindegyik megállt a vityillónk előtt, volt, amelyik még vissza is tolatott, és kiszállva a kocsiból bekiabált: nincs valamilyen fémhulladékunk még? Egy kanyi vasunk sincs már! -kiabáltam vissza. A nemleges válaszra tovább folytatták az útjukat. Volt köztük olyan is, aki felderítőket küldött ki. Egy ilyen biciklis, -télen-nyáron napbarnított arcú egyén is- megállt a házunk előtt. Kitartóan szemlézett a kerítésen keresztül, talán hirtelen előbukkant vasleletre várt volna? Mivel a kertünkben csak a márkás biciklik voltak fémből, aggasztónak kezdtem érezni ezt a nagy és hosszantartó érdeklődést. Jellemző karakterű, kis bajuszkás arca volt, elhatároztam, hogy lefényképezem. De ahogy meglátta a fényképezőgépet, villámgyorsan megfordult, fölpattant a biciklijére és elszáguldott. Ki tudja miért? Így csak a hátát tudtam lefényképezni.
Biciklizésből hazatérve még egyszer láttam az illetőt. Egy lerobbant Lada utasaival tárgyalt, a kertünk elé kitett szemét társaságában. Mikor megláttak, gyorsan továbbálltak. Nyilván a szúrós szememtől féltették az autójuk gumiját, nem akarták, hogy defektet kapjanak. Most egy kicsit nagyon aggódok. Vajon a kis szerszámos sufni –biciklijeink garázsának- ajtaját feltörve nem folytatnak-e kiterjesztett vasgyűjtést kis vityillónkban?
Miután Igenemnek elmeséltem az előző este és éjjel eseményeit, úgy döntött –szerintem helyesen- nem akarja kipróbálni a hajléktalan életet, és egy esti vonattal hazautaztunk.
Civilke
|
Néhány szó lomtalanításról, hajléktalanokról, Civilke-stílusban!
Budapesten a mindennapok embere csak akkor megy egy aluljárón keresztül, ha úticélját
csak így tudja elérni. Mert valljuk meg őszintén, az aluljárók törzsközönsége, a drogosok, a mindenfélét áruló hívatlan, és lerázhatatlan „erdélyiek” akiknek 1 óra múlva indul a vonatuk vissza, és nem tudják azt a pár tucat harisnyát, bőrkabátot, 16!!! pixeles fényképezőgépet, vagy evőeszközkészletet a határon visszavinni, mert elveszik tőlük. (De akkor hogy hozták be?)
És ne felejtkezzünk meg a hajléktalanokról se, akik rongyos paplanjaikba, rongyaikba burkolva tengetik napjaikat, szükségleteiket zavartalanul ott a helyszínen elfolyatva, -vastag a paplan, majd beszívja- gondolhatják!
Ez utóbbiakat nézve az emberek gyorsan félrefordítják a fejüket, igyekeznek őket nem észrevenni, és gyorsan továbbállni. Nem is gondolnak bele, mi lenne, ha ők kényszerülnének ilyen körülmények közé! Nos, nekem az elmúlt napokban volt szerencsém, egy kis szeletkét ebből az életformából megtapasztalni!
Tavaszi vityilló-karbantartási és egyéb feladatok Zamárdiba szólítottak. Csak a megfelelő időpontra várakoztam: hogy tudok egy csomó –mennyiségénél és méreténél fogva vasúton már kényelmesen nem szállítható- dolgot célba juttatni. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy úticélomat erős szándékból elkövetett, előre megfontolt, különös figyelemmel végrehajtott autóstoppal értem el. Ugyan is megtudtam, hogy az egyik ismerősöm hét végén a Balatonhoz készül és bekéredzkedtem a kiszemelt áldozathoz, ha nem is a nyolcadik (mert az a halál volt a horrorfilmben) hanem a második utasnak.
Ragyogó napsütésben érkeztem meg, elégedetten nyitottam ki a kertkaput, és körülnézve a kertecskén, elégedetten állapítottam meg: szemrevételezhető módon minden rendben van. Elégedettségem rövid életű volt, mert a szobaajtót kinyitva rögtön láttam, hogy nem kívánt műkedvelő színielőadás volt a szobában. A két hete fölragasztott falvédő tapéta Salome fátyolának szerepében tetszelegve, majdnem teljes létszámban a földön hevert. Bánatomat talán enyhítette volna, ha ott találom Salomét is egy szál fátyolba öltözötten, de sajnos ez a lehetőség most nem jött be. Na, a tennivalókat gyorsan átcsoportosítva, első feladatként a tapéták föl nem ragasztóját kellett tetemre hívni. Ez nem volt egy hamar dolog, de a modern technikának köszönhetően maroktelefonommal végül becserkésztem a „mestert”. Miután fölvázoltam neki a tényállást a válasza rögtön ez volt: „az nem lehet”. De elképzelhető, hogy a beszédemnek volt egy füllel alig észlelhető fenyegető felhangja, ami elért hozzá, mert aztán gyorsan hozzátette: most munkája van 4 óráig, de annak végeztével kijön és megnézi a dolgot. Mikor meglátta a helyszint, elképedve mondta: „nahát, ilyet még nem láttam” szörnyülködött, majd mindent ráfogott a szerinte megátalkodott, rossz ragasztóra. Tehette, mert mint Salome, úgy a ragasztó sem volt föllelhető a tetthelyen. „Jövő héten jövök, kedden vagy szerdán” -ígérte,- majd balra el.
A napocska igen csak igyekezett a tihanyi félsziget mögött megvetett ágyába nyugovóra térni. Na, fényképezőgépet elő, irány a part, hogy 1-2 fotót készítsek az eseményről. A nap eltűntével rohamosan megnőtt a hidegérzetem. Hazafelé menet gyorsan begomboltam a kabátomat, majd még a fotóaparátomat is magamhoz öleltem, hogy ne fázzak. Mire hazaértem, már majdnem teljesen besötétedett. Fölnéztem az égre, és a csillagos derült égboltot látva rögtön megállapítottam: hideg éjszaka lesz ma. Körülnéztem a szobában, és megpillantottam egy 5 tagból álló villamos árammal működő olajradiátort. Meg vagyok mentve! –gondoltam. Nem voltam rest, rögtön üzembe helyeztem. Lassan kezdett felmelegedni, már azt hittem nem is működik, de a csendben jól hallatszó, sűrű -villanyórából származó- kattogás hamarosan beigazolta ennek ellenkezőjét. A hőmérő azonban vélhetőleg nem működött, mert másfél órás fűtés után is a higanyszál csak egy fokot emelkedett. Kinézek a külső hőmérőre ott 2 fokon alszik a piros borszesz-csík. Látszik rajta, hogy reggelig már nem is akar fölkelni. Sajnos a természet törvényeit nagyon nehezen lehet megváltoztatni. A majd 50 éves ablakok résein át nyáron a negyven fokos kánikula melege, most meg a koratavasz 2 fokos hidege ömlik be a szobába. Milyen jó volna, ha ez a folyamat megfordítható lenne! A kis fűtőtest derekasan küzd a hideg ellen, mellette egész kibírható a hőmérséklet. De a fűtőtesttől eltávolodva a melegérzet ugrásszerűen csökkent. Melegséget itt már csak a fejemben éreztem: gutaütés fenyegetett, amikor rágondoltam, ezért a kis langyért mekkora árat fogok fizetni szeptemberben. Most a hőmérőre pillantottam, a szobahőmérséklet 10°-ra közdötte fel magát. És ekkor villámcsapásként jött a felismerés, ez megfelel az aluljárók hőmérsékletének, azaz ma én is átérezhetem, milyen ott egy eltöltött éjszaka. Pizsamába öltözni? Ugyan kérem! A pizsamakabátot a kardigánomra húztam, a pizsamanadrágot a derekamra tekertem. A dunyhára rátettem még két plédet, a lábamhoz pedig az összegöngyölt frottírköpenyemet!
No pasaran! (Ha jól emlékszem ez egy spanyol polgárháborús jelszó volt: Nem törnek át!) Én ezt a figyelmeztetést a hideg áramlatoknak szántam, melyek beszivárgási pontokat kerestek a dunna alá. Lebányásztam magamat a paplanfedezék alá, még egyszer körülnézve az aluljáróban, - ááá! mit beszélek itten, a vityillóban!, és eloltottam a villanyt. A sötétben csak a fűtőtest narancssárga fénye adott egy kis biztatást: reménykedést a túlélésre. A takaróépítmény lassan fölvette a 35°-os testhőmérsékletemet, és jóízű álomba merültem. Az éjszaka nyugalmát csak egy esemény zavarta meg, a jobb lábfejem valamilyen véletlen folytán, talán alvási pozícióváltás közben a dunyhán kívül rekedt. Eltelt egy kis idő, mire az idegpályákon végigfutott a vészjelzés: Mélyhülés! Mélyhülés! Erre fölébredtem, és visszahúztam azt a jégdarabot, melyet este még a lábamnak nevezhettem. Kicsit megtapogattam a paplan alatt, megállapítottam: nem üszkösödik! Remény van rá, hogy reggelre fölolvad. Ezután mélyen elaludtam, csak a vekker hangja riasztott fel: ki kell menni az Igenemért 2 biciklivel az állomásra. Ha megjön, meg fogom kérdezni, akar-e egy éjszakára hajléktalan sorsra jutni?
Érkezését az idén április 1-5-ig terjedő időszakra kitűzött, hagyományos, -Zamárdi egész területére kiterjedő- kirakodóvásáron való részvétel indokolta. Ez a jellegzetesen üdülő- (és vityilló) tulajdonosok számára rendezett vigalom lényege: a megunt, elromlott, használhatatlannak vélt holmijaikat kiteszik a kerítés mellé, hogy az e célra rendszeresített szemetesautó elszállítsa azt. Ahogy a tulajdonos kitette a megunt, vagy elhasznált lim-lomját a kerítés mellé, az ezt követő percekben szinte azonnal megindul az érdeklődő vevőkör, hogy ingyen hozzájusson valamilyen számára továbbhasznosítható, vagy felhasználható tárgyhoz. Az idén a vas- és egyéb fémtárgyak iránt volt rendkívül nagy a kereslet. A fémből készült tárgyakat napjainkban egyre jobban kiszorítják a műanyagból készültek, így a kirakott lim-lomok közt bizony alaposabb kutatást kellett eszközölni. Hogy ez a felfokozott érdeklődés milyen nagy, azt az is mutatja, hogy az előírásoknak megfelelően, rendesen kirakott lomok, hamarosan hosszan elnyúló, szétszórt szemétcsíkká váltak, melyeknek papírtartalmát már a legkisebb szellő is -a pusztákon tapasztalható növénygörgetegekhez hasonlóan- továbbsodorta az utcákon. A máskor oly gyérforgalmú utcánk csendjét nagyszámú lerobbant és márkás autók, furgonok, pótkocsik zörgése törte meg. Meglátva a szétszórt kupacot, mindegyik megállt a vityillónk előtt, volt, amelyik még vissza is tolatott, és kiszállva a kocsiból bekiabált: nincs valamilyen fémhulladékunk még? Egy kanyi vasunk sincs már! -kiabáltam vissza. A nemleges válaszra tovább folytatták az útjukat. Volt köztük olyan is, aki felderítőket küldött ki. Egy ilyen biciklis, -télen-nyáron napbarnított arcú egyén is- megállt a házunk előtt. Kitartóan szemlézett a kerítésen keresztül, talán hirtelen előbukkant vasleletre várt volna? Mivel a kertünkben csak a márkás biciklik voltak fémből, aggasztónak kezdtem érezni ezt a nagy és hosszantartó érdeklődést. Jellemző karakterű, kis bajuszkás arca volt, elhatároztam, hogy lefényképezem. De ahogy meglátta a fényképezőgépet, villámgyorsan megfordult, fölpattant a biciklijére és elszáguldott. Ki tudja miért? Így csak a hátát tudtam lefényképezni.
Biciklizésből hazatérve még egyszer láttam az illetőt. Egy lerobbant Lada utasaival tárgyalt, a kertünk elé kitett szemét társaságában. Mikor megláttak, gyorsan továbbálltak. Nyilván a szúrós szememtől féltették az autójuk gumiját, nem akarták, hogy defektet kapjanak. Most egy kicsit nagyon aggódok. Vajon a kis szerszámos sufni –biciklijeink garázsának- ajtaját feltörve nem folytatnak-e kiterjesztett vasgyűjtést kis vityillónkban?
Miután Igenemnek elmeséltem az előző este és éjjel eseményeit, úgy döntött –szerintem helyesen- nem akarja kipróbálni a hajléktalan életet, és egy esti vonattal hazautaztunk.
Civilke
|
Kövezzünk egy kicsit!
Kis történetem egyik főhőse a Prosztata, népies nevén -mert úgy értelmet kap ez az idegenből vett szó: Grósz tata. Nagyon szeretem az öreg tatát. Szívemen -helyesebben két arasszal lejjebb- viselem a sorsát. Most már csak üldögél szegény Grósz, a régmúlt szépségeire, ifjúságára, és arra a régi dalra emlékezve, amelyiknek a szövegét már nem tudta pontosan, de a lényege ez volt: "…egyet-kettőt füttyentettem, mindjárt tudták, hogy én voltam". <br/> Úgy két évvel ezelőtt, a kisebbik koalíciós párt egészségügyben rosszalkodó aktivistáinak unszolására, el is vittem a Grósz tatát egy rákszűrésre, mert valljuk meg őszintén, nem szívesen éltem volna tovább nélküle. Fenntemlített párt az egyedüli, amelyik tolerálja, a melegséget. Ennek elismertetésére megmozgat minden követ. Ezek után nem is lehet csodálkozni azon, hogy a vizsgálat is két férfiember megvazelinezett, gumikesztyűn keresztül történő közösülésén alapul. Az egész nem tart 5 másodpercnél tovább, így nem is lehet csodálkozni azon, hogy az emberfia semmit sem élvez abból a behatolásból, melynek következtében két cm-t guvad előre a szeme a fejéből, és fáj. Na de a Grosz tatáért mindent elviselünk és a fő az volt, hogy minden OK!! <br/> A dokinak érdeklődése volta különböző ásványok iránt, ezt tanusította az, hogy amikor könnyelműen eldicsekedtem neki, hogy korábban milyen szép, kálciumoxalátos, szilánkos kövem is volt a vesémbe, -amiért aztán ketté is fűrészeltek- kíváncsiság gyúlt a szemeiben, felébredt benne a kutatószenvedély és elküldött egy UH vizsgálatra, reménykedve abban, hogy egy szép darabbal örvendeztetheti meg magát, és a tudós társadalmat. Az én reményeim egészen más irányúak voltak, és hál' Istennek az enyéim realizálódtak: vesekövet nem találtak. <br/> De hogy az örömöm ne legyen zavartalan, kiderült, hogy a vizsgálat során egy engedély nélküli, erőszakos lakásfoglalóra bukkantak, egy 8 mm-es epeköre, mely vidáman wellnesszezett az epehólyagomban. Hogy ne kételkedjek benne, még egy röntgenfotót is kaptam róla. A házidoki, mikor megmutattam neki a fotót, elkezdte csóválni a fejét, mint a TV-nézők kedvence, Bubó doktor, és hosszas fejtegetésbe kezdett, mennyi fájdalmat és szomorúságot okozhat egy ilyen fedélnélküli betolakodó. Mivel úgy látszott, egy ártalmatlan egyénről van szó, hagytam, hagy élősködjék bennem. Úgy látszik azonban, hogy ettől a zavartalan nyugodt életviteltől hízni kezdett, és hogy megőrizze régi karcsúságát, fitneszezni kezdet, hogy leadjon a súlyfeleslegéből. Ez azonban olyan fájdalmat okozott nekem, hogy három napig evés helyett csak a párnacsücskét rágcsáltam. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy fájdalmaim enyhültével, azonnal felkerestem a hivatalos hatóságokat, a Szikéseket, hogy kényszerrel lakoltassák ki a zsiványt. Semmi akadálya nincs már a dolognak, csak néhány hivatalos iratot kell beszereznem a szomszédban elterülő háromemeletes erődítményből. Hogy küldetésem sikeres legyen, kaptam tőlük egy fermánt, (pergament útiokmányt), hogy könnyebben bejuthassak a komor épületbe.<br/> Úgy látszik, azonban jó ügyvédje van a kőnek, mert valószínűleg az intézte el, hogy soron kívül kapjak egy kellemetlen influenzát, melynek halasztó hatása volt a kilakoltatás időpontjára. Reszkess Kő! Elmúlt az influenzám! -Bár még egy kicsit köhécselgetek, mint Feleki Kamill a "szívem szevet, szívem szevet" operettdal éneklése közben, mégis elindultam megszerezni a szükséges dokumentumokat!<br/>
|
Fogságban.
Három hetet vesztegettem el az életemből, amikor végre megjelent a várva-várt hívójel a mobilomon. Bevonulva az erődítménybe, két óriási kapuja nagy csattanással csukódott be mögöttem. Egy emeleti szárnyba irányítottak, ahol pergamentjeimet fölmutatva egy szigorú várvédőnő azt kiragadta a kezemből, és egy kettőre csíkos ruhában egy barátságosnak épen nem mondható cellába kerültem. Fogságba estem. A fogdába már 5 megkínzott arcú és gyomrú fogoly élte sanyarú életét. Volt közöttük olyan is, amelyik már nem tudott fölkelni sem a priccséről. Körülnézve megállapíthattam, a szoba 8m magas mennyezete is nyomasztólag hathatott, a 2,7m-es magassághoz hozzászokott panellakóknak. A hangulatot tovább nyomasztotta, a folyosóról időnként behallatszó, nagy fájdalmakról árulkodó ordítás. Mint megtudtam, az egyik cellában egy Nagy Főnök által (akit még soha sem látott személyesen senki) rákhalálra ítélt szerencsétlen élte utolsó óráit, kiáltásával figyelmeztetve minket az élet véges voltára. Azért nem voltunk teljesen bezárva, módunkban állt, -ha szükség volt rá- meglátogatni a WC-t. Ide belépve, két sötétzárka ötlött mindjárt az ember szemébe. Megközelítésük mezitláb volt cészerű, mert a talajt borító víz csónak használatára még nem volt elég mély. Ezekbe volt egy-egy dohánybarna színű, nedvességtől csöpögő valami, amely hivatott volt annak a végterméknek az eltüntetésére, melyet eredeti állapotában egy bombabiztos műanyag bunkerben ebéd gyanánt szolgáltak fel. Az ebéd olyan volt, amilyet még a Gundelben sem szolgálnak föl! A falak a közöttük megfordult emberek vallásos buzgalmáról árulkodtak, mert a megrepedezett vakolatot csak az imádság tartotta a helyén. Ezután következett a vallatási procedúra. Először egy ártatlan képű, pszihológusnak kinéző doktorka jött kihallgatni. Hogy ő doktor volt, azt állandóan makacskodó, szétesni készülő sztetoszkópja árulta el. De azért ennek ellenére sikerült valami -a hatóságok által is elfogadható- vérnyomás értéket produkálnia. Miután ezzel a módszerrel nem tudtak semmi fontosabb titkot kiszedni belőlem, bekeményítettek. A spanyol bikaviadalok pikadorainak és banderillóinak a bikába pálcikát és pikát szurkálók kecsességét idéző mozdulattal, ápolónővérek bökték belém az injekciós tűjüket. Majd minden folyadékeltávolítási műveletemet megakadályozva egy UH de kellemetlen vizsgálat következett. Amikor végre sorrakerült az ultrahangos vizsgálat már jó 4 órája ketyegett bennem a biológiai óra, mely a krimifilmekben látható detonátorok rohanó számjegyeihez hasonlóan mutatta, hogy mindjárt szétdurran a hólyagom. De mint a filmekben, így az én esetemben is az utolsó másodpercben megszűnt a veszély, behívtak az elsötétített szobába. Itt bekentek enyvvel, és avval próbáltak a vizsgálóágyhoz ragasztani, de nem sikerült. Erre valami vezetékhez kötött bunkócskával próbálták a ragasztót egyenletesen szétkenni a pucér hasamon. Miközben rákönyököltek a hasamra, (hátha sikerül mégis azt a bombát fölrobbantani) mindenféle idegen szavakat mormoltak a vizsgálók, azt hitték nem értem ezeket. De tévedtek! Néhány ezek közül: duodeni=Dugó Dani, pankreász=díjbirkózó pankrátor, papilla= egyházfi-szemöldök stb. stb. De valami ablakocskán keresztül sikerült a betolakodó követ fölfedezni, amely a csecsemőkori 8mm-ről 20mm-es kamasszá növekedett. Figyelmeztettek is erre a kutatók, ki vele! mondták és én mélyen egyetértően bólogattam hozzá. Ezután következtek a legsúlyosabb próbatételek. Két napig nem kaptam ebédet, de ez nem rázott meg különösebben. Nehezebb próbatétel volt, hogy kétszer is szintidőre másfél liter sósvizet, és ugyanennyi teát kellett belögybölni. De sikerült! Ezután a reklámokból már talán ismert barátságosan mosolygó hölgy által szedett hűs cseppekből nassoltam én is 20 cseppet, majd még egy hasonló célzattal készített üvegcse tartalmát is utánaküldtem. A hatás frenetikus volt, de nem illendő itt részletezni, többet mond talán erről, hogy kb. 1 kg-ot fogytam. Ezután az utolsó, talán a legszörnyűbb próbatétel következett, karóba húztak, de megúsztam. Jajgattam is egy picit, de nem törtem meg, egy szó se hagyta el a számat. De úgy látszott, erre nem is volt szükség, mert a nyárs végére szerelt kis kamera mindent elárult. Még láttam a monitoron, ahogy a karót kihúzták belőlem, a látvány lenyűgöző volt! Kb. így érezhette magát Jónás a cethal gyomrában, mint a kis kukucska. Miután a próbákat kiálltam, hívatott doktornőm a
várva várt iratok átadására. Barátságos mosolya, víg kedélye gyógyító hatású volt, átsegített a megpróbáltatásokon. Nekem ö már nem Lieber volt többé, hanem az am liebsten!
Az iratok birtokában most már hál' Istennek elhárult minden akadály, kacagva és dalolva mehetek a guillotin alá!
Polgárka 5/4-es ügynök 2007.03.26.
|
EZ TÉNYLEG MEGTÖRTÉNIK VELEM?
MIVEL JELENLEG NINCS AKIVEL BESZÉLGETHETNÉK,AKINEK ELMONDHATNÁM BAJAIMAT, ÉS NEM ANNYIRA JÓ EGYEDÜL TÁRSALOGNI ,VALAHOGY IDEKEVEREDTEM.iGAZÁNDIBÓL TALÁN NÉHÁNY JÓ SZÓ IS ELÉG LENNE,HOGY TOVÁBB TUDJAK KÜZDENI.ÉLETEM LEGMÉLYEBB GÖDRÉBEN EVICKÉLEK.TÁRS,ÁLLÁS,LASSAN LAKÁS NÉLKÜL MARADTAM.A LEGBORZASZTÓBB,HOGY A LÁNYOM PILLANATNYILAG KÜLFÖLDÖN VAN GYAKORLATON ÉS NEM TUDOM MEDDIG SŰLYEDEK MIRE HAZAJÖN.ÁLLÁS NÉLKÜL NEM TUDOM FIZETNI A LAKÁSTÖRLESZTÉST.A VARIÁCIÓK TÖMKELEGÉT JÁRTAM KÖRBE.ELADOM A LAKÁST ÉS KÖTÖK EGY ELTARTÁSI SZERZŐDÉST,VAN ÁPOLÓI TAPASZTALATOM,HÁZVEZETŐNŐI REFERENCIÁM.DE KI BÍZIK MEG A MÁSIK EMBERBEN MANAPSÁG?SŐT!EGYÁLTALÁN VAN MÉG ILYEN?VAGY ELMEGYEK ALBÉRLETBE?HIHETETLEN SZÁMOMRA,HOGY AZ ELMÚLT 20 ÉVBEN SZINTE MINDIG VOLT 2 ÁLLÁSOM,MOST MEG NEM TALÁLOK.MUNKANÉLKÜLI SEGÉLYÉRT NEM AKAROK KUNCSOROGNI.NÉHA ÚGY ÉRZEM NEM BÍROM TOVÁBB ÉS NEM LÁTOM MI A MEGOLDÁS?VAN VALAKINEK JÓ ÖTLETE? |
|
Alantas ösztönök.
Minden emberben bujkál valamilyen alantas ösztön, rejtett belső feszültség, amiről talán nem is tud, vagy ha még is, akkor, -ha normális- mélyen magába zárja, elfolytja. Ha nem, akkor kitör belőle. Ilyenkor ordít, kiabál, tányérokat tör, és hajigál, súlyosabb esetekben verekszik, vagy ne adj Isten öl! Gondoljunk csak vissza arra az esetre, amikor egy embert annyira zavart az ablaka alatt állandóan felcsendülő, mirelites-autó tá-ti-tá-ti-ta-ti-táááája, hogy megragadva engedély nélkül tartott puskáját, rálőtt az autó vezetőjére.
Én is azt hittem idáig, hogy ahhoz az első csoporthoz tartozom, de sajnos nem! Sőt olyannyira nem, hogy ha lenne puskám, most az ablaknál lesben állva, ölni készülnék. Mivel semmi hatékony fegyvert nem tartok a házban, (talán csak a hosszúpengéjű kenyérvágó-kést) puska helyett tollat ragadtam!
Bevezetésképen teljesen megértem azokat az embereket, akik valamilyen háziállatot tartanak, hivatalból, gyerekszeretetből, magányuk feloldásra, vagy humanitárius célból. De! Nem szeretem azokat, akik hüllőket, -mérges kígyókat-, skorpiókat, piranhákat pátyolgatnak, mert ha egy ilyen elszabadul például egy panelben, megtalálásáig mindenki csak a WC-deszkán guggolva meri a szükségletét végezni. Embörök, magyarok! Hát miért nem tudtok örülni annak, hogy Árpád apánk olyan országba hozott minket, ahol nem kell félni a kígyóktól, aligátoroktól, ragadozóktól, csak a kullancsoktól?
Na, most értünk el tulajdonképpeni témánkhoz, a kutyákhoz. Írásaimból már talán közismert, hogy élek-halok a kutyákért. A pitbullokért, és más vérebekért csak halok, tenyésztésüket értelmetlennek tartom. Mert bár mit is mond a gazdája, hogy milyen szófogadó, kedves állat, a bevezetőben említett alantas ösztönök bennük szunnyadnak, és ha ez kitör, akkor már -ahogy az újsághírekből értesülhettünk róla- gyerekek, idős emberek esnek áldozatul nekik, életreszóló testi károsodást szenvedve. Miért nem foglalkoznak ezek az emberek inkább vakvezető- gombász- vagy vadászkutyák tenyésztésével?
Egy kedves, -sajnos már nem élő- ismerősünk mesélte, hogy egyetemista korában, amikor az éjjeli kimaradásokból hajnal felé hazatért, kitárta az ablakot, és úgy ment aludni. A friss levegő átjárta a szervezetét, és reggelre kelve mindig fitten ébredt. Nos mi már sajnos nem szoktunk kimaradni, ennek ellenére tavasztól kora őszig nyitott ablaknál éljük az életünket. És itt jön képben a velünk szemben lakó, kis- kb. 30 cm. hosszúságú, felmosórongy szinű, bundás ebgombóc. A családunkban levő kutyák ugatnak, ha váratlan idegent észlelnek, vagy egy másik kutya fenyegeti a területüket, vagy meglátnak egy macskát, csaholnak örömükben, ha meglátnak engem, és mindjárt a nyakamba ugranak, nyüszítenek, ha meghallják a mentőautó szirénáját, vonítanak, ha egyedül hagyták őket a lakásban, vagy kikötve egy üzlet előtt, amíg a „gazdi” bent vásárol. De ez a kis méregzsák ahogy kilép a házuk kapuján elkezd ugatni. A Kodály módszert ismerőknek mondom csak, hogy itt monotómiáról van szó, a do-re-mi-ből csak a „ti” hangot ismeri, mezzoszoprán hangfekvésben. A rendes kutyáknál megszokott vau-vau helyett olyan sűrűn ugat, hogy az „u”-t elhagyva, csak ezt hallani: va-va lélegzetvételnyi szünet, -mert azért arra neki is szüksége van- aztán va-va-va-va és kezdi előlröl. Nos ezt az ugatást nem az előzőekben ismertetett okok váltják ki nála, csak ugat-ugat megállás nélkül, mert erre van kedve. Természetesen póráz nélkül szaladgál az utcán össze vissza, fenyegetve az arra járókat, hogy elkapja a nadrágszárukat, de szerencsére egy méterre az áldozattól megtorpan, és elfut mellette. Ezt Freud elméletét felhasználva tudnám megmagyarázni. Valószínűleg a kezdetekkor, el is kapta a nadrágszárat, azonban az egyik áldozat úgy belerúghatott, hogy csak na, és ez az emlék benne él tudatalattijában kitörölhetetlenül. Úgy 5 percre tehető az az idő, amíg a házunk előtt fától-fáig –szakadatlanul ugatva- futkos, amíg kedvére való illemhelyet nem talál. Ezután tovább ugatva, kimegy az utca végén elhelyezkedő zöld „legelőre”, gazdájának abban a reményében, hogy talán szükség lesz egy nejlonzacskós műveletre is.
Ez a kis szinjáték mintegy tíz percet vesz el az életünkből. Sokan legyintenek most, ebből kell olyan nagy eseményt csinálni? Nos ezek számára folytatom! Az ebecske valószínűleg, hogy mindig hangjánál legyen, sok folyadékot vehet magához, amit a beleszületett kis tartály nem tud befogadni. Ezért 2 óránként meg kell ismételni a fönt ismertetett folyamatot. A baj csak az, hogy ez a procedúra reggel 6-kor kezdődik, érinti a nyugdíjasok jól megérdemelt ebéd utáni hanyatlizását, az utolsó járat pedig éjfélkor indul. Így a kellemetlen hangzavar szinte állandó kísérőjelensége életünknek. Reggel ugatásra ébredünk (kivétel a szerda és a szombat, amikor a kukásautó jön ebben az időpontban, mely által okozott zajszint eléri a kutya által keltetteket). Bár későn fekvők vagyunk, sokszor megelőzi a reggeli kutyás ébresztést egy, kéretlen éjféli is -ráadásként.
Sokakban fölmerülhet a kérdés, miért nem kezdünk egyeztető tárgyalásokat a tulajdonosokkal, akik ketten vannak. A férfi egy mont-blanc-szerű óriás. Ha hozzászólnék, talán el sem jutna a füle magasságáig csenevész hangom. És ha arra az újsághírre gondolok, amely 12 hegymászó lavinahaláláról tudósít, ami nemrég a Mont Blancon következett be… Ki tudja? Hátha rokontulajdonságú emberhegy barátunk is rendelkezik egy lavinaszerű poflevessel, amivel pillanatok alatt rövidre zárhatja a köztünk fennálló nézetkülönbségeket.
Sápadt feleségének fáradságot tükröző arca arról tanúskodik, hogy sokat szenvedhet férje szeszélyeinek kiszolgálása közben. Nem sok kell neki, hogy a benne felgyülemlett keserűség kitörjön belőle. Nem akarok egy ilyen drámai dühkitörésnek és rikácsolásnak a szenvedő alanya lenni.
Kilépek a függöny mögül. Elrakom a kezemben szorongatott képzeletbeli flintát. Megnyugodtam, ismét a magam ura vagyok! Arra gondolok, hogy milyen hamar elszaladt ez a nyár. Egy-kettőre fölveszik őszi szineiket a lombok. Hidegebbre fog fordulni az idő, reggelente ezüstszínű zúzmara lepi be a majd a természetet, előkerülnek a nagykabátok, és beindul a fűtésidény. Becsukódnak az ablakok is, kizárva az utca zaját és a hideget. Ha majd az ablakhoz lépek, biztos vagyok benne, hogy ott látom az utcán azt a kis szörgombóc, aranyos kutyust, amint játékosan a járókelők nadrágja felé kapkod. A szája mozgásából úgy tűnik, mintha ugatna. DE AZT MÁR NEM HALLOM, MINIMUM EGY FÉL ÉVIG!!!
Civilke |
Ahol ugyanis ketten, vagy hárman összegyűlnek a nevemben…
avagy egy szamár-Itánus a sebészeten.
Ahol ugyanis ketten, vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük. / Máté 18-20 / Mint már más helyen leírtam nektek, epekövem közbenjárására látogatást tehettem fővárosunk egyik legnagyobb kórházának sebészetén. Megszokott „polgárkás” optimizmusommal léptem be a kórterembe, azzal a hátsó gondolattal, hogy mint máskor, most is megpróbálom fölvidítani a betegtársaimat, evvel is elterelve gondolataikat bajukról. Aztán körülnézve a üvegfalakkal négyesével elválasztott 24 ágyas kórteremben, megláttam a 40°C fokos hőségben ruhátlanul szenvedő betegeket, akikből csövek vezették ki a műtét során keletkezett salakanyagot, és állványokról lógó infúziók pótolták a folyadékveszteséget, (mintegy ágyukhoz bilincselve őket), és akik az orrukon keresztül a gyomrukba bevezetett szonda mellett, partravetett halként kapkodtak a levegő után. Fájdalmukat csak elfojtott jajgatásuk árulta el, mert sebük minden mozdulatukra szúró fájdalommal reagált. Hát itt bizony nincs helye semmiféle humornak! Akkor a saját bajunkon erőt véve, hogyan szolgálhatnánk mégis, hogyan enyhíthetnénk betegtársaink fájdalmát? Erről szeretnék beszámolni nektek.
Ottó bácsi 76 éves nyugdíjas építész, velem egy napon került az osztályra, de perforált vékonybele miatt, már délután megműtötték őt. Este került vissza, az éjszakás nővér szépen ellátta, rákapcsolta az infúziót. A következő ellenőriző körútja során észlelte, hogy Ottó bácsi neveletlen, rossz gyerek módjára elkezdte a „kötelékeit” kihuzigálni. Megszidta, majd megint ellátta. Most már elővigyázatosabb volt, -nem hiába,- mert a következő gyors vizsgálat ugyan azt a rosszalkodást regisztrálta. Miután újra rendbe szedte őt, leukoplaszttal az ágy széléhez rögzítette a rosszalkodó kezeket. Ottó bácsi erre elkezdett kiáltozni: Adjatok inni! Csak a szájamat nedvesítsétek meg! (Műtét után ez szigorúan tilos!) Istenem! Vágjátok el a kötést! Hangos kiabálásával bizony zavarta a többi beteg nyugalmát. Megkapott, hogy az Úrhoz fordult segítségért. Odamentem hozzá, és megkérdeztem tőle: Vallásos vagy? Igen -mondta. Akkor képzeld el, hogy mint Jézus Krisztus úgy szenvedsz te is. És Ő az életét adta érted is, meg mindenkiért, hogy bűneink bocsánatot nyerjenek. Neked csak ezt az egy éjszakát kell kibírnod, és nem fogsz meghalni, élni fogsz! Elcsendesedett erre, és még alig hallhatóan csak ennyit mondott: -de Jézus Krisztus ajkaihoz ecetes spongyát nyomtak. És ezután reggelig aludt nyugodtan.
Pár nappal később a kórteremben még mindig a 40C fokos hőség volt. Semmi légmozgás nem enyhítette a fullasztó meleget, amit a vastag falak is magukba szívtak. Ottó bácsi, -már nem voltak a kezei lekötve- nem bírta ki. Elkezdett kiabálni: Megőrülök, jaj Istenem, megőrültem, nem bírom ki! Erőt véve magamon feltápászkodtam, -ekkor már engem is megoperáltak- és odamentem hozzá. Megsimogattam az arcát, hogy megnyugodjon, és elmeséltem neki a lábnyomok a homokban –általatok már bizonyára ismert- történetét. Most látod –mondtam neki- mind a ketten Jézusra gondolunk, tehát itt van velünk, és a vállán cipel téged. Erre gondolj, és próbálj meg elaludni! Azt hiszem fölösleges mondanom, kérésem teljesült!
Civilke |
Szomorú történet
Szomorú történet a kardiológiáról. Történetem hőse- nevezzük úgy, hogy Géza bácsi- életének egy olyan stádiumában került a kórtermünkbe, ahonnan nincs visszaút, már csak napjai voltak hátra neki ahhoz, hogy megtérjen teremtőjéhez. Bedeszkázott ágyba került, hogy le ne essék. Hogy be ne pisiljen, katétert kapott, vékony, injekciós tűvel lilára szurkált karjába egy állandó használatú infúziós csatlakozót sikerült beplántálni, ezen keresztül jutott folyadékhoz, hogy ki ne száradjon. Az orvoslás, az emberileg adható segítség teljesítette a rá háruló feladatokat.
Teljesítette? Nem!!! Egy dologról ugyan is elfelejtkeztek. Hogy ebben a roncsban még él a lélek, az öntudat, épen és sértetlenül. Ezt nem látta az éjszakás nővér, akinek súlyos tehertételt jelentett Géza bácsi tisztába rakása, mosdatása. Előfordult, hogy leesett a deszka és Géza bácsit a földről kellett összekanalazni. A nappali nagyvizit is gyorsan odébbállt az ágytól. Legyünk őszinték! A lelkizés nem az ő feladatuk volt. Hát kié? Természetesen a rokonoké! De látogató nem jött hozzá. A többi betegnek is megvolt a maga gondja-baja. Őket inkább zavarta nyugalmukban, a Géza bácsi körüli éjszakai tevékenység, és az, hogy hangos szóval hívta az anyját.
Nekem már csak 4 napom volt a „szabadulásig”, ezért elhatároztam, átveszem a rokonság szerepét. Másnap odamentem Géza bácsihoz, aki hangos szóval követelte: WC-re akarok menni. Elmagyaráztam neki; nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznia, nyugodtan belepisilhet, mint boldog gyerekkorában a pelusba. Megkérdeztem tőle, mi volt a foglalkozása, és ő büszkén mondta: egy nagy, régi földbirtoknak volt az intézője, kétkerekű bricskával járta a határt, szemmel tartotta a növénytermelést.. Többször beszélgettem így vele. Elmondta, hogy a felesége 2 éve halt meg, és a lánya Svájcba ment férjhez. Komolyan foglalkozott a lótenyésztéssel, és lelkes beszámolót tartott kedvenc lovairól.
Találtam a szekrényében egy villanyborotvát is, amivel úgy-ahogy lekapartam a szőrt az arcáról, és egy jóképű öreg ember varázsolódott belőle. Közben megjött a lánya Svájcból, így az én feladatomnak végeszakadt. Mikor hazamentem, Géza bácsi felemelte csonttá aszott kezét valamiféle búcsúintés féleségre, és halkan csak ennyit mondott: „Köszönöm neked, hogy jó barát voltál!” Gyorsan kimentem az ajtón, mert féltem, hogy férfi létemre elbőgöm magam. Mint később megtudtam, még 1 hétig élt, többszörös áttételű rák végzett vele. |
NÉHÁNY SZÓ A SZENVEDÉLYBETEGSÉGRŐL
Talán föltűnt, hogy a PC többször is előfordult már írásaimban. Ennek egyetlen magyarázata van: én szenvedélybeteg, NET-függő vagyok, aki orvosi rendeletre 8-17-ig receptre, utána 17-8-ig szórakozásból szenvedek. Ja, néha azért alszom és eszem is, - egy keveset. Bizonyára nem ismeretlen kedves olvasóim előtt, milyen végzetes hatással lehet egy ilyen beteg részére a drog elvonása! Nos ez történt velem is! Ugyan is a programok, amiket a Windowsom eddig „tálcán” hozott elém, egy nem előszöri, új csatlakozási mód kipróbálása következtében elérhetetlenné váltak. Az ok: lefagyott a tálca. Ezután 2 napig kétségbeesett amatőr próbálkozások következtek: eredménytelenül. Hiába, a felmelegedési folyamatok még nem értek el a PC-m tálcájáig. Így nem tudtam a levelezésemet, és az e-mail címeimet elérni, nem működött a Word sem. Jelenlegi fizikai és szellemi teljesítőképességem ismeretében, kihívtam az új PC dokimat, aki könnyű ujjgyakorlatra számítva, néhány ilyenkor szokványos, beállító futamot próbált lejátszani a gépen. Magamban egy kis kárörömmel néztem: ezeket a próbálkozásait én már úgy, de úgy ismertem, hogy a könyökömön jönnek ki. Attól, hogy egy rossz zongorához egy másik ember ül le játszani, a zongora nem javul meg.
„Hang bennakad, lehelet megszegik” – a PC-m nem működik. Sajnálkozva beleegyeztem, hogy a kis betegemet kórházba szállítsák. A diagnózis: valószínűleg újra kell telepíteni a Windows programot. Ennek a sérülése okozhatja a bajt. A doki nem mert a szemembe nézni, amikor csak úgy mellékesen megjegyezte, valószínűleg az összes program elszáll, és minden adat, amit nem mentettem el, az az enyészeté lesz. Rezzenéstelen arccal mondtam: hát persze, persze, és ha már megfiatalodik az alap-program, adjunk neki 1 Gigabájt memóriát is, hogy minél jobb eredményeket tudjon majd az újraélesztése után futni. A doki magához ölelte a Pc-met, ki is guvadtak rögtön a szemei. Hát nem csodálkoztam rajta, bizony jól fölszereltem „kütyükkel”, és ha boxolni is tudott volna, csak a nehézsúlyban indulhatott volna. Még kinéztem az ablakon, láttam, hogy a Pc-m nem fogott ”talajt”, sértetlenül került be a „mentőautóba”.
Saját káromon okulva megtanultam; minél sűrűbben, menteni kell az adatokat. Így most a munkámnak, levelezéseimnek csak egy minimális része esett áldozatul, és lett az enyészeté.
Sovány vigasz: kis laptopom kéznél volt, így evvel próbáltam pótolni a „nagyot”. Kiképeztem postásnak, hogy ne szakadjon meg az összekötetésem a külvilággal.
Két nap múlva megcsörrent a mobilom, a kórházból jelentkeztek. Kicserélték a Windowst de a hiba megmaradt, a tüzetesebb vizsgálat kiderítette, az alaplapom megtért a veszélyeshulladék-vadászmezőkre. Két megoldás közt választhattam: vagy kapok egy használt alaplapot, amelyik össze tud barátkozni a gyorsan elavult régiségekkel a gépemben, vagy kicserélik az alaplapot egy újra, a kiegészítőkkel. Ez utóbbi megoldás a régi alkatrészek közül csak a házat és a kábeleket használta volna föl. Mondanom se kell, hogy az előbbi változat mellett döntöttem. Az ürömben egy nagy öröm, sikerült az adatokat kimenteni, csak a programok szálltak el halk sóhajtással az ég felé. Újabb két nap telt el, és a lépcsőház csendjéből beszűrődő hörgésből rögtön tudtam: a doki hozza vissza a gépemet. Összekábelezte majd „defiblirrátorát” használva életre keltette. Ragyogóan működött. Most nem unatkozom. Kb. 3-4 nap, és a programok ismét a helyükön lesznek. Remélem, közben nem fogom elrontani kis (nagy) kedvencemet! Még egy kis félreértést kellett elsimítani. Eltelt egy- két nap, és semmiféle üzenetet nem kaptam. Hát az a huncut iciri-piciri laptop mind megette. Megköszöntem neki az eddigi fáradozását, megígértem neki, ha megint elromlik a nagy gép, csak őt fogom megkérni a helyettesítésre.
Még egy kis kellemetlenség azonban hátra volt. Az esetet követően ugyan is egy hétig távol voltam, -kis nyaralónk ügyét kellett elintézni a Balatonnál.
Mikor megjöttem, diagnosztizálni lehetett nálam a drogelvonás tüneteit: karikásak voltak a szemeim, a kezem jobban reszketett, mint máskor szokott, és értelmetlen szavakat dünnyögtem magam elé. Napok óta nem aludtam rendesen, nem volt étvágyam sem. Hát ezt tette velem, az egy hetes Internet-elvonókúra. Ha lehet, soha többet!!! Most, hogy visszaeshettem, rohamosan tűnni látszanak a baljós jelek. Az előbb, amikor nem nézett oda az unokám, belögyböltem a számára készített csokikelokszos tejet. (Bár igazán a natúrost szeretem, akár tej nélkül is!) Az alvókám is megjavult! Hazafelé az autópályán vidám, gügye nótákat énekeltem, hogy el ne aludjak! De megérkeztünk épségben.
Hát hová is vezethetett volna máshová az első utam??? Természetesen a PC-mhez. Csak álltam, és álltam, és gyönyörködtem benne, mint vőlegény nászéjszakán, az alvó menyasszonyában. Aztán lágyan megsimogattam, és beindítottam. A képernyő azonban vakon, személytelenül meredt rám. Kis ijedelem, többször ki-be kapcsoltam, hiába. Aztán megnéztem a csatlakozásokat, látszólag azok is O.K.-k voltak. Az eredmény: negatív. Egy hirtelen ötlettel a villásdugóját egy másik konnektorba dugtam bele. Hurráááá!! Az ébredező monitor rámemelte ábrándozó szemeit, majd amikor megismert, tágra nyitotta azokat, és ibolyakék szemeiben kacér betűk rohangáltak össze-vissza, minden rendbe volt közöttünk. Tanulság: A vőlegény ne legyen távol egy hétig a menyasszonyától, mert akkor ilyen afférok fordulhatnak elő.
Psszt! Most épen egy program fut rajta, nem figyel ide, így elmondhatom, e kis írásom időpontjáig tökéletesen működött. Most mindjárt egy kis sportolás jön! Szörfözni fogok! De nem a Balatonon...
Civilke
|
Parkinsonos energiák hasznosítás
Civilke 2007.02.02. 11:50
Következő tanulmányt 40 éven felüli olvasóim, - annak erotikus, -és súlyosabb szakaszban levő betegtársaimat esetleg érzelmileg károsan érintő tartalma miatt, csak nagykorú gyermekeik, vagy a -kockázatok és a nemkívánt mellékhatások elkerülése végett kezelőorvosuk -véleményének kikérése után olvashatják!
Következő tanulmányt 40 éven felüli olvasóim, - annak erotikus, -és súlyosabb szakaszban levő betegtársaimat esetleg érzelmileg károsan érintő tartalma miatt, csak nagykorú gyermekeik, vagy a -kockázatok és a nemkívánt mellékhatások elkerülése végett kezelőorvosuk -véleményének kikérése után olvashatják!
Parkinsonos energiák hasznosítása
1. Bevezetés. A tanulmány keletkezésének ismertetése
Itt nem közölt okok miatt, napi életvitelem gyökeresen megváltozott. A korábbiakban szokásos, éjjel 2-3 óra körüli lefekvésem ideje eltolódott. Újabban éjfél körül szigorú Igenem, és egyedüli parancsolóm, statáriális kijárási, és számítógép használati tilalma miatt, ebben a korai időpontban kényszerülök lefeküdni. Koromnál fogva nem végzek nehéz testi munkát, nekem az ebéd utáni fél- egyórás hanyatlizással kiegészítve, 5-6 órás alvás untig elég. Mivel nem akarom ilyen korai időpontban a mellettem az igazak álmát alvó Igenemet felébreszteni, megpróbálok olyan alszom is meg nem alszom is állapotban kivárni ébredését. Agykontrolos tanfolyamot végzett olvasóim, most csillogó szemmel fölkapják fejüket, és kissé irigykedve gondolhatják, milyen szerencsés is vagyok, elértem a tökéletes alfa állapotot. Mint sokak által köztudott, hogy elménk kapacitásának mindössze csak 20%-át hasznosítja. Alfa állapotban áttörhetjük ezt a határt, ezzel újabb hatásokat ismerünk meg, a tartalékot tudás bővítésre, átadásra, öngyógyításra használhatjuk. Nos a tanultakból nekem sajnos csak a 3 ujjas parkolóhely keresés jött be igazán, de agybeli vándorlásaim során kinyithattam egy olyan agylebenyt, ahol az eddig szigorúan fogvatartott hülyeségeim voltak gondosan elzárva.
Ezek aztán, hogy szórakoztassanak, mindenféle humorosnak tűnő gondolatsort idéznek föl alfára zárt szemeim mögött. Felébredve aztán ezek az illékony semmiségek eltűnnek. Néha egyet-egyet azért sikerül visszatartani, és papírra vetni. Mint ezt a mai tanulmányt is.
2. Az energiákról
Sokáig egykedvűen néztük, hogy fújja a szél a fákat, az erős napsütés ellen bekentük napolajjal magunkat, és szidtuk a meteorológusokat, mikor azt mondták, hogy sütni fog a nap, és nem sütött, vagy előzetes ígéretükkel szemben, mely szélcsendes időt jósolt, kétségbeesve kapaszkodtunk a kirándulásra magunkkal vitt pokrócba, hogy el ne vigye a szél, vagy ne legyünk botcsinálta sárkányrepülők. Aztán jött az olajválság, alternatív energiaforrások után kellett nézni. És eszünkbe jutott a szél, és a nap, és hamarosan termelte az áramot a szélerőmű, melegvizet készített a tetőkre helyezett napkollektor. Nézem a kezem, bizony remeg. Föl-le, jobbra-balra. Mint mérnökembernek, rögtön belémhasít a felismerés; itt bizony energia, mégpedig kihasználatlan mozgásenergia van! Rögtön elkezdtem gondolkozni, hogyan és hol lehetne felhasználni ezt. Egy ember kevés ehhez, -alkotó kedvű társaim! Gondolkozzatok ti is! Most néhány terület következik, melyek kutatásaim már alkalmasak a -szabad legyen így elkeresztelni: PK-energia hasznosítására.
3. A PK-energia néhány hasznosítási területe
a.) Grízes tésztát ebédeltünk ma. A grízes tészta számomra elképzelhetettlen szilvalekvár nélkül. Sajnos az idén csak 4 üveggel lett elrakva, és ez befolyásolja kedvencem többszöri étlapra kerülését. A lekvár igazi bio, nem tartalmaz cukrot, csak annyit, amennyit a Jóisten adott a gyümölcsnek. Én azonban, -bűnös lélek lévén- egy kis porcukrot szoktam ráhinteni. Most is nyúlok a cukorszóró után, és a szórás után meglepődve fedeztem fel, még soha ilyen egyenletesen nem takarta be a tésztát a porcukor. Úgy nézett ki a tányér, mint egy búzamező, 2 napos megállás nélküli havazás után télen. Gyengébb kézremegésünk energiáját hasznosítsuk az egész család grízestésztájának a megcukrozására, -vagy ha van valaki aki lekvár nélkül sósan szereti- a megsózására!
b.) Közepes nagyságrendű kézremegés előnyeit főleg fiatalabb korosztályú betegtársaim használhatják, házaséletük minőségi megjavítására, kiküszöbölve evvel az e célra rendszeresített méregdrága -SZTK által nem támogatott - segédeszközöket.
c.) Ugyancsak az ilyen nagyságrendű kézremegés alkalmas a nem túltöltött kávéscsészében lassan olvadó édesítőszer rázással való föloldására.
d.) A közepesnél nagyobb tremornak van talán a legnagyobb fölhasználási területe. A teljesség felsorolása nélkül néhány: A megtisztított és bepasztázott cipők fényesre kefélése, az ujjra tekert, tisztítószerrel átitatott rongydarabbal való folteltávolítás, a gyerek füzetében talált irka-firka kiradírozása, porrongykirázás az alattunk lakó erélyére. … Az eddig ismertetett hasznosítások beltéri alkalmazások voltak. Nézzünk most néhány kültérit. Az Igenemmel sétálunk, és hirtelen elébünkpattan egy nem túl rokonszenves egyén, és bőrkesztyűt, borotvapengét, látcsövet, tranzisztoros zsebhümmögőt kíván rásózni a kiszemelt gyenge pontra, azaz az Igenemre. Ha túl erőszakos, neki csak elég egy kis oldalbalökés, és én olyan intenzíven rázom a fejem, amiből vigécünk egyből megértheti, itt ma nem lesz üzlet, és farkát behúzva (amennyiben van neki) eloldalog új áldozatra lesve. Nem kívánt ismerőssel találkozva, búcsúzáskor az én feladatom a búcsúintés, amit olyan nagy intenzítással vagyok képes előadni, hogy az egyénnek eszébe sem juthat, hogy ő nemkívánatos. Nem kívánom a nyájas olvasót föltartani bizonyára sürgős munkájában azzal, hogy az itt felsorolt sületlenségeket olvassa, de nem mondhatom azt se, hogy nem jelentkezem újra, egy reggeli gondolatommal.
4. Végszó
Sajnos a nagyobb, életvitelt is akadályozó tremorra, még nem tudtam javaslatot tenni. Nem is akarok, mert abban reménykedem nagyon-nagyon, hogy az orvostudomány ezen témára irányuló kutatásaimat minél előbb okafogyottá teszi!
C. |
Társ a bajban
Civilke 2007.02.03. 17:11
Van egy hű társam, egy közeli nőismerősöm mutatta be nekem......
Társ a bajban!
Van egy hű társam. Van vagy két éve legalább, hogy összehozott vele a sors, egy közeli nőismerősöm mutatta be nekem. Kicsit gyanakodva néztem őt, amikor beköltözött a lakásunkba. Jól olvastátok, hogy beköltözött, mert erre nyomatékosan megkért az ismerősöm, biztosított róla, hogy semmi aggodalomra nincs ok, jól ismeri őt, igénytelen, barátkozó természetű. Kicsit gyanakvó az ember az ilyen vadidegen beköltözőkkel szemben. Egy-két hétig csak reggelinél jelent meg asztalunknál, figyeltem őt, semmi gondot nem okozott nekem. Így történhetett meg az, hogy a két hét elmúltával magam kértem meg rá, legyen társam az ebédelésnél is. Ő készségesen velem tartott, sokat segített a mindennapi tevékenykedésem gond nélküli elvégzésében. Lassanként annyira összebarátkozunk, -minden gyanakodásom megszűnt iránta-, hogy vacsorára is ott marasztaltuk. Csakhamar elválhatatlan társak lettünk. Velem jött mindenhová, még nyaraláshoz is elkísért, ha csak egy napig nem találkoztam vele, már ideges remegés fogott el, úgy vártam az újbóli találkozást. Jaj de figyelmetlen vagyok, itt fecsegek össze-vissza, és még meg se mondtam a nevét: Requip nek hívják a barátomat, akit az orvosnő barátom mutatott be nekem. :))) |
Az embernek van 1-2 főbetegsége, 3-4 általános, és vagy 5 lappangó, amiről hál' Istennek semmit nem tudunk.
Siker=gyógyszer, mellékhatások nélkül
Harcom a billentyűzettel.
Az embernek van 1-2 főbetegsége, 3-4 általános, és vagy 5 lappangó, amiről hál' Istennek semmit nem tudunk. Ezt a kis bevezetést megnyugtatásul közlöm veletek! )) Az ismertekre gyógyszert szedek. De erre büszke vagyok, mert a szedett gyógyszerek számának növekedése, mércéje az elért életkornak, az életkorral együttjáró növekvő bölcsességnek. Valószínűleg 90 éves koromban, már 5-6 félét fogok szedni. )) Más:
Egy múzeumlátogatás adta öröm, egy jó forró kakaó a hidegben, egy megköszönt ajtónyitás egy ismeretlentől, egy ülőhely átadás, megelőzve sok fiatalt, miközben a lábaim igen csak méltatlankodnak, nekik is jól esne még pihenni, egy jól sikerült tréfa, amely mosolyt csal a betegek arcára, röviden: a sikerélmény a legjobb gyógyszer! Keress minél több ilyet, lehetnek ezek kicsik is nagyok is. Kis példa:
Nagyon csípte már a szemem, hogy a PC-mhez tartozó billentyűzet nagyon elkoszolódott, már alig láttam a billentyűk feliratát, sokszor hatot- vagy vakot alapon ütögettem őket, nagy örömet okozva ezzel a Word helyesírásellenőrzőjének, amely ilyenkor hullámzó vöröstengerré változtatta az írásomat. Ezért elhatároztam, hogy széjjelszedem, és megmosogatom a billentyűzetet. Kicsavartam sikeresen a hátlapot tartó 13 db csavart. Hogy ez sikerült ez volt az első "kis" öröm. Ami ezután következett, arra nem számítottam. A gép szétesett számtalan részre, volt ott 3 billentyűzetrész, kis rugalmas gumiszőnyegek a billentyűzet alá, nyomtatott áramkör védőburkolattal, apró lámpácskák. Ha én ezt tudtam volna! Inkább vettem volna egy újat, hisz ez a legolcsóbb dolog a PC-hez tartozó alkatrészek közül!
Na mindegy, most már késő bánat, eb gondolat, nekiláttam a sikálásnak. Bár inteligens mosószert használtam, mégis a siker érdekében a szivacsot hamarosan föl kellett váltania a körömkefének. Egy fél óra múlva csillogó, villogó fehérséggel, a fűtőtesten kiszárítva, ott hevert elöttem az asztalon az egész hóbelevanc, (újabb kis öröm!)már "csak" össze kellett szerelni. Na, mint gyakorlott puzzlejátékosnak, egy negyed óra mulva -szerintem jól- összeállt a dolog (újabb, azonban elsietett öröm). Rácsatlakoztattam a PC-re. Az egy rossz előjelként, egyet nyösszentett az indulásnál. A billentyűzet ettől fogva rendőrként működött, bármilyen programra ráállítottam, azonnal a személyi igazolványát kérte, a tulajdonságait, és azt festette a monitorra, rendületlenül, föltartóztathatlanul. Mit volt mit tenni, újból szét kellet szednem (ez nem kis öröm, ez ...... na hadd ne írjam ide micsoda!) Most vettem észre, hogy apró kis tüskék vannak a fedélen, amelyek helyükre rögzítik az alkatrészeket, tehát ahogyan én elöbb belapátoltam a cuccott, az a ténykedésem már eleve hamvában holt dolog volt. ( Most már a technológiát szigorúan szem előtt tartva szereltem össze a billentyűzetet, a kis apró csavarkákkal. Ez bizony, -hogy sikerült- nem kis, hanem nagy öröm volt! Magabiztosan kapcsoltam rá a PC-re, most már biztos voltam a sikerben. Semmi nyekennés, kitárul az ablak, rábökve a programokra, kifogástalanul bejelentkeznek. OK! Még egy kis próbaírás, és kész. Alig ütöttem le egy betüt, azonnal kaptam hozzá egy dupla v-t. Sőt ha nem vigyáztam, akár meg sem állt ez a nemkívánt bőség, egész sorokat megtöltött a hivatlan vendégbetű. Azt hiszem, nem mondok újat, széjjel kellett szedni megint a gépet (szomorú öröm). Megigazítottam a lepedőszerű nyomtatott áramkör-paplant, kb. úgy, ahogy azt az államférfiak szokták, az ismertlen katona sírján elhelyezett koszorújuk szalagjával. Összeszerelés, (keserű öröm) :II (zenei jelzés, az előző rész ismétlése) Csakazért is szétszerelés, paplanok gondosabb áthelyezése, felrázása, átszallőztetése, puha ronggyal való áttörülése, igen óvatos szerelés a levegőben, hogy a billentyük nehogy megnyomódjanak a művelet közben. Rövid ima! Az mindig nagyon fontos, ha az ember élete kritikus ponthoz érkezik. Szerelés a most már egy kicsit megkopott "kis" öröm érzéssel, de hogy ez még van, az nagyon jó! Kapcsolás, próba, programok működnek. Behúnyom a szemem, leütöm az első betüt, résnyire nyitom a szemem, hivatlan vendég nincs. Most már félszemmel a következőt, jó! És lassan a többit. Jó, jó, jó mind!!! Óriási a büszkeség! Gombok hangos pendüléssel pattognak le a mellényemről. Győzelem, nagy, nagy öröm! Az ember győzött a gép felett. És a közös betegségünk fölött is egy kicsit!
Ma gépelés közben vettem észre, a dupla v billentyű nem működik.De most már nem szerelem széjjel. Nem én! A magyar nyelv amúgy is ritkán használja ezt a betüt! Nem igaz?
| |
"Hogyan fényképezzünk "parkinsonosan"
Mindjárt az elején föl szeretném homályosítani kedves olvasóimat: ne számítsanak egy profi fotós előadására, csupán saját tapasztalataimat szeretném átadni sorstársaimnak és a betévedt látogatóknak.
A fotózás egy nagy-nagy öröm, a pillanat varázsának -köszönhetően a mai digifotózásnak- hosszú időre történő megőrzését biztosítja.
Az öröm, az alkotás ténye, számunkra mindig bizonyítás! Bizonyíthatjuk, hogy nem tud megtörni a betegség, nem vonulunk vissza a közélettől, sőt, egy kis túlzással azt is mondhatnám, rajtatartjuk a szemünket (optikánkat) a világ történésein, legyen ez például egy tavaszi ibolya előbukkanása, egy naplemente, vagy egy utcai életkép stb.
A nyári napfényben általános témát fotózva nem szokott probléma fölmerülni, mert a záridő rövidsége megelőzi a kézremegést. Persze a gép beállításához figyelmesen el kell olvasni a mellékelt, -gyakran elég vaskos- használati utasítást. De megéri, mert ebben olyan finom húzások vannak, amik nagyban befolyásolhatják a kép minőségét.
Mi van akkor, amikor a fényviszonyok kedvezőtlenek?
A megoldást a problémára egy várlátogatás alkalmával találtam meg. A látogatók közt megpillantottam egy sorstársamat, nem volt nehéz, mert folyamatosan remegett a keze. Második pillantásom a nyakában lógó fényképezőgépre esett. Hogy tud ő fényképezni ilyen állapotban? Kérdésemre csakhamar megkaptam a választ, amikor a nyakába akasztott kis vászontokból kilógó, összecsukható fényképezőgép állványra esett a tekintetem. Hát igen, ez lehet számunkra az optimális megoldás.
Nem tartott hosszú ideig, hogy egy bolhapiaci látogatásom alkalmával, -szerencsémre olcsó áron- hozzájuthattam egy könnyű, vászontasakba bujtatott, alumínium fotóállványhoz. Ezzel sikerült megoldani a fentemlített problémán kívül a távoli képek viszonylag éles elkészítését is, mert az apróbb részletek is jobban felismerhetővé váltak. A problémák megmaradtak azonban az 1m-nél közelebbi képek -például virágokról- készített fotóknál. Ezeknek illik ma már borotvaélesnek lenni.
A könnyű állvány azonban óhatatlanul átvette egy kicsit az exponálógomb megnyomásából adódó erőhatást, az állvány egy kicsit megmozdult és az így készült kép kb. olyan lett, mint amit a szemüveges háziasszony lát a konyhából a forróvizes-teáskanna fölé való hajolás után. Kis gondolkodás után megtaláltam a problémára a megoldást. Miután élesre beállítottam a képet, a gép exponálás-késleltetőjének bekapcsolásával indítottam a felvételt. A fényképezőgép így 10 mp után, érintés nélkül, automatikusan elkészítette a felvételt.
Azon olvasóim részére, akiknek volt türelme a végkifejletig követni hosszúra sikeredett, kissé egyhangú "előadásomat" szeretettel átnyújtok egy rövid fotóstémájú szösszenetet: Már a veréb is védett madár!?
Ma egy kőkerítésen ücsörögve vártam az Igenemre, hogy kijöjjön az ABC-ből, mikor megpillantottam a kerítésen kergetőző "védett" állatcsoportot, azaz egy csapat verebet. Mindjárt eszembe jutott, a témában folytatott tudományos értekezés az egyik topikban.
Gyorsan elő a fotóaparátot, - védett madarat mindig nagy tisztesség fényképezni!
Rögtön megállapíthattam: a veréb is madár, csak ne izegne- mozogna, repdesne olyan sokat! Azt hazudtam nekik, hogy aki engedi magát lefényképezni, az benne lesz a német Vogel-Playveréboy sexlapban, valamint a "Nevess egy picit" topikban. Ez utóbbit hallva, rögtön akadt 1-2 vállalkozó szellemű, aki hajlandó volt egy másodpercig nyugton maradni. Íme az eredmény: (elnézést, de technikai fogyatékosságaim miatt a képnagyság= szirtisas) Nézzétek távolabbról a képet! |
>A Parkinson kór kialakulása és mellékhatásai.
Jász András:
A Parkinson kór kialakulása és mellékhatásai.
Az egyik legszebb cél az ember életében a változatosság varázsának elérése.. Erre hívja fel a figyelmet a következő szlogen: "Utazz! Ismerj meg országot, világot!".
Hivatásomnál fogva, -emelőgépeket terveztem,- sokszor jártam az országban művezetni, így alkalmam volt a hazai tájakat megismerni.
Az egyik legszebb cél az ember életében a változatosság varázsának elérése.. Erre hívja fel a figyelmet a következő szlogen: "Utazz! Ismerj meg országot, világot!".
Hivatásomnál fogva, -emelőgépeket terveztem,- sokszor jártam az országban művezetni, így alkalmam volt a hazai tájakat megismerni. Amikor már nem voltak drótkerítés- és alacsony költőpénz emelte akadályok, őseink példáját követve megkezdtem a kalandozásokat nyugat felé is. Így a szlogen első fele kipipálható. Visszatérve a szlogen második felére, a világ-megismerésnek egy sajátos formáját választottam. EKG görbém alacsony T hullámának köszönhetően, többször is meglátogattam, és megismerhettem a kórházak semmihez nem hasonlítható, külvilág eseményeitől elszigetelt, belterjes világát. Második rész is kipipálva!
Miért is írtam le ezeket? Mert a kb. 10 évvel ezelőtt, egy szívkatéterezés után észleltem először, hogy a bal kezem finoman remeg. Nem sokat törődtem vele. Ezt valószínűleg rossznéven vette, és erősebben kezdett citerázni. De ez a citerázás hang nélküli volt, még erre sem figyeltem föl. Az első komoly jel az volt, hogy amikor fölemeltem a cekkert, hirtelen elkezdett egykezes bányászjelvényeket mutogatni. Fölkerestem a körzeti orvosunkat, aki írt egy beutalót a kerületi ideggyógyászatra. Nem tudom miért, de ekkor kezdte el a bal kezem hüvelyk- és mutatóujja a jellegzetes papírpénz-számláló mozgatását. Ezt észlelve, több ismerősöm is, mikor találkoztunk, sajnálkozva széttárva a kezét mondta: Ne haragudj öregem,
…………. (a kipontozott részre tetszés szerinti kifogás beírható) miatt, most nem tudok neked kölcsönadni egy fillért se. Na így érkeztem meg az ideggyógyászatra, ahol összeismerkedtem a mai napig is kezelő- bűbájos orvosnővel, kinek a jelenléte is gyógyító hatású. Persze ide is, csak felvételi próbaírással, és mint a számítógépes programoknál, csak jelszóval lehetett bejutni: a login: tajkártya a pw: teremor sen. volt. Hát a kezelés csupa-csupa játék volt. Csukott szemmel bújócskát játszottunk, -mindig én voltam a hunyó!- majd eltalálósdit játszottunk, nevetve figyelte, hogy csukott szemmel eltalálom-e az orrom hegyét, s ha sikerült játékosan még meg is lökött. Ezután sétálunk-sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk játék következett számomra, és a foglalkozást egy kis csapdle-pacsi játék zárta. Mivel jól viselkedtem, hogy máskor is jöjjek, fölírt nekem egy Yumex nevű cukorkát. A körzetis néni ezt nem írhatta föl nekem, így ha elfogyott a cukorka, lélekszakadva szaladtam hozzá ismét játszani. Ez a játszadozás folytatódott egy darabig, mignem annyira belejöttem, hogy a csapdle-pacsinál igen erőseket ütöttem a kezére. Ez nem mehet így tovább, mondta. Adok neked egy másik cukorkát is, ha abbahagyod ezt a durva játékot. De ne egyél belőle sokat, mert elrontod a fogadat! figyelmeztetett. Így kaptam meg a Requip nevű édességet. Betartottam a figyelmeztetését, ma sem eszem 3 szemnél többet, ha nagyon megkívánnám, még mindig ott van a Yumex cuki, amiből reggel és délben szoktam nassolgatni. Nem durvult tovább a játék, de a password-öm megváltozott, az új így hangzott: Parkins in min grad. Azóta eltelt két év, és előléptettek: mostani beosztásom csak sima parkins. Örülök neki, mert leírásakor kevesebb tinta fogy. Otthon alig változott valami. Valószínűleg a korom indokolta, hogy az Igenem megelégelte, hogy mint családfő, és ilyen értelemben egyben borfiú, öntéskor a vörösbort mindig kilöttyintettem az ünnepi abroszra. Bár azonnal sót hintettem rá, hogy a folt eltávolításához ne kelljen vágóeszközt használni, mégis lemondatott erről a tisztségemről. Ez könnyen ment, mert ehhez nem kellett 2/3-os többség. Ezen okulva, most már két kézzel fogom a bögrét, amikor iszom, nehogy azt is elvegye tőlem, és evés közben is állandóan fenyegetem őt a kanál és villa rázásával, úgy látszik hatásosan, mert ezeket a létfontosságú eszközöket megtarthattam eddig. Mivel az én nyugdíjam magasabb, mint az övé, ezért nehogy elessek, és végzetesen megüssem magam egy kibomlott cipőfűzőbe, inkább ő végzi el ezt a képesítéshez kötött munkát, mert én nem vagyok rá képes. Mivel mindig erővel igyekeztem begombolni az ingemet, nem is sikerült ez mindig. Többet ésszel, mint erővel mondta, és valószínűleg azért, mert nem szeret gombot fölvarrni, ő szokta az ingemet is begombolni.
Na aztán még egy mellékhatás! Eleinte szorgalmasan kézzel körmölgettem a felvételhez szükséges próbaírást. Ilyeneket írtam: "De sokat kellett várni, míg bejutottam a rendelőbe" vagy: "Türelem három sor próbaírást teremt" és így tovább és így tovább. Aztán eszembe jutott, lehetne ezeket az írásokat értelemmel megtölteni. Mivel vidám embernek ismertem meg magamat, ezek az írások is vidámak lettek. Egy darabig kézzel is meg géppel is leírtam a házifeladatomat, hogy el lehessen olvasni, majd óvatosan kezdtem elhagyni a kézírást, és minden alkalommal már csak a géppel írtat adtam be. Néha ráébred doktornőm a csalásra, és rámparancsol, tessék kézzel is írni! Ilyenkor írok neki egy pár sort, amiből ő meg tudja állapítani, hogy semmit sem javult a kézírásom, éppen olyan pocsék, mint az első. Ezek a kis írások aztán a cégéremmé váltak, ha nagy volt a tömeg, sokszor az asszisztensnővel beküldve az iratot, elcserélhettem egy receptre. Aztán fölkerültek az Internetre is, jókedvet mosolyt kiváltva az olvasóimból. És ezért megért nekem minden fáradságot, új szakmát adott a kezembe, terjeszteni a vidámságot, könnyíteni az életet, mert amíg ezeket olvassák, elfelejtkeznek a világ összes bújáról, bajáról. Nem igaz?
|
Civilke
Ez is a Reqip!
Az új gyógyszer.
Új gyógyszert írt fel az orvosom. Nézegetem, ismerkedem életem új kísérőjével. Kb. 7x9 cm-es nagyságú. Az egyik oldala ezüstös zölden csillog, rajta apró betűkkel írt anyakönyvi kivonatok, melyek tartalmazzák a nevét és születési helyét. A másik oldala az orvosi rendelők szigorú fehérségét sugárzó fehér színű. Itt helyezkednek el kis buborékokban a tabletták, (szám szerint 21) várva, hogy lényeink egyesüljenek. Plukk! Kinyomom az első gömböcskét. Dizájnos , a Szaturnuszra emlékeztető formájú pilula kerül elő belőle.. Egy pohár friss budai víz kíséretében lecsúsztatom a munkahelyére. Nem keserű, jól megleszünk egymással, megkedveltem őt.
Az ember életének láthatatlan homokóráján megállíthatatlanul, láthatatlanul hullnak alá a homokszemek, hirdetve az élet véges voltát.
Fogyasztgatom a gyógyszert, napi 3db a fejadag. Nézem a lapocskát, már 8 db. minibombatölcsérre hasonló lyuk mutatja: betartom az orvosi utasításokat. 21 db pont egy hétig elég. És ekkor villámcsapás-szerűen felötlött bennem a felismerés: az eddig láthatatlan homokszemek láthatóak lettek! Egy lapocska egy hét a homokóra lepergése felé!
Már nem is olyan nagyon kedvelem ezt a gyógyszert. |
"Hogyan fényképezzünk "parkinsonosan"
Mindjárt az elején föl szeretném homályosítani kedves olvasóimat: ne számítsanak egy profi fotós előadására, csupán saját tapasztalataimat szeretném átadni sorstársaimnak és a betévedt látogatóknak.
A fotózás egy nagy-nagy öröm, a pillanat varázsának -köszönhetően a mai digifotózásnak- hosszú időre történő megőrzését biztosítja.
Az öröm, az alkotás ténye, számunkra mindig bizonyítás! Bizonyíthatjuk, hogy nem tud megtörni a betegség, nem vonulunk vissza a közélettől, sőt, egy kis túlzással azt is mondhatnám, rajtatartjuk a szemünket (optikánkat) a világ történésein, legyen ez például egy tavaszi ibolya előbukkanása, egy naplemente, vagy egy utcai életkép stb.
A nyári napfényben általános témát fotózva nem szokott probléma fölmerülni, mert a záridő rövidsége megelőzi a kézremegést. Persze a gép beállításához figyelmesen el kell olvasni a mellékelt, -gyakran elég vaskos- használati utasítást. De megéri, mert ebben olyan finom húzások vannak, amik nagyban befolyásolhatják a kép minőségét.
Mi van akkor, amikor a fényviszonyok kedvezőtlenek?
A megoldást a problémára egy várlátogatás alkalmával találtam meg. A látogatók közt megpillantottam egy sorstársamat, nem volt nehéz, mert folyamatosan remegett a keze. Második pillantásom a nyakában lógó fényképezőgépre esett. Hogy tud ő fényképezni ilyen állapotban? Kérdésemre csakhamar megkaptam a választ, amikor a nyakába akasztott kis vászontokból kilógó, összecsukható fényképezőgép állványra esett a tekintetem. Hát igen, ez lehet számunkra az optimális megoldás.
Nem tartott hosszú ideig, hogy egy bolhapiaci látogatásom alkalmával, -szerencsémre olcsó áron- hozzájuthattam egy könnyű, vászontasakba bujtatott, alumínium fotóállványhoz. Ezzel sikerült megoldani a fentemlített problémán kívül a távoli képek viszonylag éles elkészítését is, mert az apróbb részletek is jobban felismerhetővé váltak. A problémák megmaradtak azonban az 1m-nél közelebbi képek -például virágokról- készített fotóknál. Ezeknek illik ma már borotvaélesnek lenni.
A könnyű állvány azonban óhatatlanul átvette egy kicsit az exponálógomb megnyomásából adódó erőhatást, az állvány egy kicsit megmozdult és az így készült kép kb. olyan lett, mint amit a szemüveges háziasszony lát a konyhából a forróvizes-teáskanna fölé való hajolás után. Kis gondolkodás után megtaláltam a problémára a megoldást. Miután élesre beállítottam a képet, a gép exponálás-késleltetőjének bekapcsolásával indítottam a felvételt. A fényképezőgép így 10 mp után, érintés nélkül, automatikusan elkészítette a felvételt.
Azon olvasóim részére, akiknek volt türelme a végkifejletig követni hosszúra sikeredett, kissé egyhangú "előadásomat" szeretettel átnyújtok egy rövid fotóstémájú szösszenetet: Már a veréb is védett madár!?
Ma egy kőkerítésen ücsörögve vártam az Igenemre, hogy kijöjjön az ABC-ből, mikor megpillantottam a kerítésen kergetőző "védett" állatcsoportot, azaz egy csapat verebet. Mindjárt eszembe jutott, a témában folytatott tudományos értekezés az egyik topikban.
Gyorsan elő a fotóaparátot, - védett madarat mindig nagy tisztesség fényképezni!
Rögtön megállapíthattam: a veréb is madár, csak ne izegne- mozogna, repdesne olyan sokat! Azt hazudtam nekik, hogy aki engedi magát lefényképezni, az benne lesz a német Vogel-Playveréboy sexlapban, valamint a "Nevess egy picit" topikban. Ez utóbbit hallva, rögtön akadt 1-2 vállalkozó szellemű, aki hajlandó volt egy másodpercig nyugton maradni. Íme az eredmény: (elnézést, de technikai fogyatékosságaim miatt a képnagyság= szirtisas) Nézzétek távolabbról a képet!
Civilkétől, Civilkének /Róz/ |
[18-1]
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés