|
[303-284] [283-264] [263-244] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
Majd ha az ember kivágja az utolsó fát, megmérgezi az utolsó folyó vizét, kifogja az utolsó halat is, akkor rádöbben, hogy a pénzt nem lehet megenni.
Fordítsd az arcodat a nap felé, és minden árnyék mögéd kerül.
Ezek az idézetek jutottak eszembe erről a csodálatos versről.
Köszönöm, hogy olvashattam.
2010.03.11 09:34 mama „
Várnai Zseni:
CSODÁK CSODÁJA
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
” |
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: - Merre van Istene!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
|
Én bízom benne, hogy gyorsan kész lesz. |
Kedves nyugdijasok!A gépem megy a javitóba,nem tudom mikor jövök. |
Reviczky Gyula: Virágok
Mindig szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelídek, bájosak.
Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;
Közönyt, álkedved egy se szenveleg,
Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
Elrejtve, bokrok közt is illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
Míg ők a nap felé mosolyognak.
S ha jő az ősz, a rózsa-hullató:
Sóhaj, sírás tőlük nem hallható |
kedves Roz!
Szeretek verseket olvasni,a költök megfogalmazzák helyettem,ami én a szívemmel érzek.Saját szavaimmal én sem tudom elmondani,elmondják helyettem ők. |
HOGYAN VÁRTALAK?
Azt kérded tőlem,hogyan vártalak?
Mint az éjszakára mikor
felvirrad a Nap,
mint délutánra jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi a förgeteget, -
ezer pici jelből tudtam jöttödet.
Mint tavaszi reggel a Nap sugarát,
fagyos téli este jégcsap csillagát,
mint az almaízét, tejet,kenyeret -
Pedig nem is láttalak még,úgy szerettelek.
Mint a fény az árnyat, záport a virág,
mint patak a medrét, madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel a fák az eget -
mindenkinél jobban Téged úgy szerettelek
|
Kedves Mama!
Nincs tehetségem hozzá, hogy saját szavaimmal kifejezzem a gondolataimat, úgy ahogyan azt én szeretném.
Nem is tudom, a szeretetre vágyás, vagy a szeretetre vágyás az erősebb bennem.
Vagy talán még nem jutottam el arra a szintre, hogy magamat eléggé kiismerjem, ezt nem is tartom fontosnak.
Már is túl sokat írtam magamról. Bocsánat. |
Kosztolányi Dezső: Szeretet
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan
s én még maradnék tétovázva,
talán, hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok, s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincs is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."
|
Kedves Roz!
Én is nagyon köszönöm,hogy beszélgethetek Veled/ ha csak versekben is/
Érzem,hogy sugárzik belőled a szeretet.
Akarsz-e játszani?
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
|
MESE A SZERETETRŐL
(Régi tanmese)
"Volt egyszer réges-régen egy Sziget, ahol az emberi érzések és tulajdonságok éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás, a Gazdagság és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a Sziget elsüllyed, ezért nekik el kell hajózniuk a Világba. Valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a Szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a Sziget teljesen elsüllyedt volna, a Szeretet elkezdett segítségért imádkozni. Ekkor a Gazdagság egy luxushajón úszott el mellette.
S a Szeretet megkérdezte:- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal? - Nem, nem tudlak!- felelt a Gazdagság- a hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely a számodra.
- Ezután a Büszkeség közeledett egy csodaszép hajóval a Szeretet felé, így őt is kérlelni kezdte: - Büszkeség, kérlek! El tudnál vinni engem is? - Nem, Szeretet, nem tudlak elvinni - a hajómon minden tökéletes, s te esetleg árthatnál ennek.
Így hát a Szeretet nagyot sóhajtott, s akkor meglátta a Bánatot…így őt is megkérte: - Bánat, kérlek, vigyél magaddal!
- Óh, Szeretet, - mondta a Bánat, - ha tudnád, én mennyire szomorú vagyok, s most egyedül kell maradnom a hajómon.
A Szeretet lemondóan elfordult, s ekkor megpillantotta a Vidámságot közeledni… odaszaladt hát ismét a parthoz és kiabálva kérlelni kezdte…de a Vidámság gyorsan elhúzott a Szeretet mellett, mert annyira elégedett és olyan boldog volt, hogy észre sem vette Szeretetet, meg sem hallotta a kérését.
Szeretet teljesen magára maradt, s ekkor hirtelen megszólalt egy hang: - Gyere Szeretet, én elviszlek Téged.- s Szeretet látta, hogy egy öregember szólt hozzá. Szeretet annyira hálás és boldog lett, hogy elfelejtette megkérdezni az öregember nevét, s ez csak akkor jutott eszébe, mikor már újra biztonságban volt, de megkérdezni tőle már nem tudta, mert alig értek partot, az öreg máris tovahajózott… Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért felkereste a Tudást, s kíváncsian kérdezte tőle: - Tudás, meg tudod mondani nekem, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt, - felelte a Tudás. - Az IDŐ?- kérdezett vissza Szeretet- vajon miért segített rajtam az IDŐ?
S a Tudás válaszolt: - Azért, mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos lesz a Világban, az emberek életében a Szeretet."
|
Kedves Mama!
Gyönyörű dolgokat hozol.
Köszönöm neked!
Jó olvasni ezeket a verseket, annyi jó és rossz érzést kavar fel bennem.
|
Öregasszonyok
Sík Sándor
Milyen szépek az alkonyati felhők!
A hűvös kékből méz-arany csorog.
Milyen szépek az öregasszonyok!
Az encián szemet huny éjszakára,
De hunyt szemmel is kéken mosolyog.
Ti tudtok ilyet, öregasszonyok.
Szép tiszta ráncok, szép, komoly barázdák:
Bölcsességgé szüremlett bánatok.
Nyájas szibillák, öregasszonyok!
Ti keskeny ajkak, kik a hallgatásban
Már minden titkot megtanultatok,
Tanítgassatok, öregasszonyok!
Gazdag szemek, szelíd tengerszemecskék,
Mélységesek és hullámtalanok,
Nyugtassatok el, öregasszonyok!
Hűvös kezek, de melegen tapintók,
Fagyos a kezünk, simogassatok,
Anyátlanokat, öregasszonyok!
Alvó kisgyerek ágya zsámolyánál
Ezüst-glóriás őrzőangyalok:
Virrasztanak az öregasszonyok
|
 ~ Milyen íze van nyelveden a szélnek,
te öregasszony,
s a napsugárnak a szemedben?
Nyilván nagy messzeségek öble bennük,
s ha lábod alól elfogy majd az út,
lakójukká leszel.
Nyár van még, de már nem az érlelő,
hanem a termő nyár ez,
a meleg fullaszt, és mellünkre ül;
valahol, valahol,
borús kertek ágbogai között
már lefelé botlik egy-egy levél,
s tudja a fa: jelez az ősz.
Te öregasszony,
kis öregasszony,
léted kinyílt a végtelen felé.
|
|
| | ]
Váci Mihály:
Valami nincs sehol
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
– valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
– s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
– s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
– minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
– minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
– a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
– az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
– mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
– a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
– felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
– talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból:
– „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
– mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
– s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
– minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon,
– megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol
|
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
~