Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.

Idézett hozzászólás:

Jónás imája   Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kinoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Bejegyzés:

Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:
	Súgó

2010.01.30. 19:29 Roz

A FARKAS ÉS A RÓZSA Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa. A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses ! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte. - Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség ! - Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ? " Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is. - Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt. - Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van. A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? " - Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki ! Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját. - Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt ! - Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani ! A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták. A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele. Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette. - Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ... Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett. Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett.

2010.01.30. 17:23 Roz

                        Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje                        mélyéről előhúzott egy                        lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben                        lévő érméket és                        gondosan számolni kezdte. Háromszor is                        megszámolta, mert a végösszegnek                        nagyon pontosnak kellett lennie. Nem                        hibázhatott.. Ezután óvatosan                        visszatöltötte a                        pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és                        kisurrant a hátsó ajtón A hat                        háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja                        fölött a nagy vörös Indián                        Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a                        patikusra, hogy szentelne rá                        egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el                        volt foglalva.                        Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a                        lábát a padlón. Semmi.                        Megköszörülte a torkát úgy, hogy a                        legkellemetlenebb hangot adja, amit csak                        lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy                        érmét az üvegből és                        megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!                        - És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus                        érezhetően bosszús hangon. -                        Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit                        már ezer éve nem láttam -                        tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár                        a kérdésére.                        - Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni                        veled - mondta Tess a                        patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém                        nagyon beteg és egy csodát                        szeretnék venni neki.                        - Tessék? - fordult hozzá a patikus.                        - A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a                        fejében, és az Apukám azt                        mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt..                        Hát tessék mondani, mennyibe                        kerül egy csoda?                        - Kislányom, mi nem árulunk csodákat.. Sajnos                        nem tudok neked segíteni -                        felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.                        - Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni.                        Ha nem lenne elég,                        kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.                        A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett,                        jólöltözött férfi                        volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:                        - Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek                        szüksége?     &#

2009.10.10. 17:55 Roz

S ha minden gyûlölet kivész belőle, Gyökeresen ártatlan lesz a lélek, És rájön: önmagától Retteg, s örül, magától bátor. William Butler Yeats

2009.07.12. 21:10 roz

Azt akarod, hogy kilépjek magamból. Hát jól van, most kilépek. Vallom veled, hogy nem hiába élek. Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség És áldás az átok Kell, hogy a termő magot földbe vessék, És néha vérrel és szennyel befessék A rejtett Cél felé futó világot. Vallom veled, hogy minden, minden jól van, Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok A végtelenbe lendülő hajóban. Vallom veled, hogy minden, minden jól van. Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, - Hogy minden egész, - minden összefügg, És rab-voltomban van a szabadságom, Erőm az erőtelenségben, A betegségemben a gyógyulásom. A rossz is, amit gonosz szándék nélkül, A vétek is, amit itt elkövettem, Kristállyá érik messze valahol: Vallom, lélekben, testben megtörötten. Vallom, vallom veled mindezeket, Mert szépek és mert lehetetlenek, - S szeretném lehajtani fejemet Világfeletti gondolataid Kőszikláira, mint puha párnákra... Hallod, hallod? igent mormol reá S áment dörög a tenger orgonája.

2009.07.07. 16:22 roz

Reményik Sándor: Kegyelem Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem.

2009.04.26. 06:08 marslako

A szép üveggömb összetört,  nem véd többé gyermek álom  És száz cserép közt sebzett szívvel állsz  tétován.  Ha rád zuhan egy zord világ,  hogy bírnád el gyönge vállal?  Átkozódhatsz  senki nem felel, de érzed: menni kell.  A kérdés csak az:  Az árnyékod hogy lépjem át?  A múlttól búcsút hogy vegyek?  Hogy törjek szét egy glóriát?  Miért bánt a lelkiismeret?  Hogy száll az ember,  ha földrerántja önmagát?  És hogy lesz szabad,  ha a saját árnyát sosem lépi át?

2009.02.09. 18:27 Érdemes

Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem! Ma sem volt könnyű élni. Nem lesz könnyű sosem. De érdemes volt! - mindig érdemes lesz, hiszem! Nehéz- s el kell fogadni, ki szemben áll velünk, s azokat elviselni kikkel menetelünk. Ütésük úgy eltűrni, hogy meg se tántorodj: - a túloldal ne lássa mint hull szét táborod. Emelni, vinni vállon, ki gyenge s már kidől: s mert rá is jut erődből ledöfne- úgy gyűlöl. Naponként mosolyogni, kínban, azok között, kik összefenik szemük egy jó szavad mögött. Menni velük - már régen nem értük - Csak azért, mert e sereg iránya valami célt ígért! Velük és ellenükre annyi közt egyedül, - vívni, mégis azért, mi csak együtt sikerül!: Mindez ma sem volt könnyű - s nem lesz könnyű sosem - de törvény előtt vállalt sors ez, HA ÉRDEMES, HA NEM!!

2008.08.05. 17:45

Wéber Péter: Mit kezdjünk a panaszkodással és a panaszkodókkal? Pedagógiai megfontolások (Részlet) Először is nézzük meg, hogy a panaszkodásnak milyen formáival találkozhatunk... Önök most röviden fölsorolták a panaszkodás néhány olyan formáját, amelyekkel naponta találkozhatnak. Foglaljuk össze: - Az egyikük említette azt a panaszkodási formát, amikor valaki kérdez valamit tőlünk, majd a választ szinte meg sem várva, belekezd a saját panaszáradatába. Tehát amikor az illető kérdésként adja elő a panaszkodási szándékát. Pusztán ürügyet keres a panaszkodásra, mert valamilyen erős belső feszültségtől akar megszabadulni. Vannak egyenesen notórius panaszkodók, az örökös elégedetlenek, akinek csak egy tetszőleges másik személy kell a panaszkodáshoz, mindegy, hogy kicsoda. És voltaképpen az is mindegy, hogy miről, mire vagy kire panaszkodnak. Lehetőleg mindig és mindenre. Ürügyet pedig találnak bőven. Hiszen a világ és az emberek tényleg nem tökéletesek. De lehetnének azok? És kellene-e tökéletesnek lenniük? A valóságban... Nem csak a fejünkben... Nekik persze mindegy, hiszen nem a világgal van bajuk, hanem önmagukkal. Ha ezt felismernék, és elismernék, nekik is könnyebb volna. Meg a környezetüknek is. - Vannak a megerősítésért panaszkodók. Ebben az esetben a panaszkodás tulajdonképpen a tervezett vagy már végrehajtott cselekedeteink előzetes vagy utólagos megerősítésének, pontosabban mások általi megerősíttetésének a formája. Bizonyosfajta önkontroll, ami magabiztosabbá tehet bennünket. Különösen egy nehéz vagy bonyolult döntés esetében. De megeshet az is, hogy valaki mániákusan és állandóan másokkal akarja megerősíttetni valamilyen szándékát, amely sokszor nem is igazán lényeges dologra vonatkozik. Elképzelhető, hogy ilyenkor nem is arról van szó, amiről a szavak szólnak, hanem valami más, mélyebb, esetleg fájdalmasabb dologról... - Ott van aztán a túlzással párosuló panaszkodás, amikor valaki például ilyesféléket mond: "Úgy el vagyok havazva, hogy meghalni sincs időm..." stb. És ez már csak egy lépésre van - a fontoskodó panaszkodótól, akinek soha "egy szabad perce sincs". Az ilyen embertől szoktuk megkérdezni, hogy "most maga panaszkodik, vagy dicsekszik"? Az álszerénység van mögötte. - Aztán ott a pszeudo- vagy álpanasz... Amikor például nem valamilyen konkrét ügyben panaszkodik valaki, hanem általában "a világ, az emberek" állapotára, romlottságára, mondván: most aztán már tényleg a katasztrófa szélén állunk. Érintettük ezt már az előbb is. A különös csak az, hogy ebben az értelemben a világ több ezer éve egyfolytában a katasztrófa peremén múlatja az idejét. Ne is nevezzük ezt panasznak. Inkább nyafogásnak, sopánkodásnak, szörnyülködésnek. Túláltalánosítás ez, és erős belső bizonytalanság, többnyire negatív énkép, esetleg súlyosan frusztrált személyiség, és ennek megfelelően kicsinyhitűség húzódik meg mögötte. Amikor az ember nem bízik saját magában. Például nagy elszántsággal eltervez ezt meg ezt, de rögtön arra kezd panaszkodni, mennyire nyugtalanítja, hogy vajon sikerül-e végrehajtania elhatározását... és akkor megint a megerősítést várja a másiktól. A megerősítést várhatja tanács formájában is. Fogunk még erről is beszélni... És bár a tanácskérés nem a panaszkodás nyilvánvaló esete, természetesen szintén mindig a bizonytalanság áll mögötte. - Az előbb említett sopánkodás és a méltatlankodás a panaszkodás minősített esete. Ha az égvilágon mindent elviselhetetlennek tartok, akkor sopánkodom. Ha mindez engem, főként engem, és csakis engem sújt, akkor már méltatlankodom is: hogy jön a világ ahhoz, hogy így bánjon velem. Pont velem. És csak velem. Ezt kikérem magamnak... Nyilvánvaló, hogy ezek az esetek mindig hibás, vagy legalábbis elrajzolt, aránytalanságot tükröző önértékelést rejtenek magukban. Öntúlértékelést vagy látszólagos öntúlértékelést, eltúlzott és mutogatott magabiztosságot, aminek a mélyén viszont éppen az aggasztó bizonytalanság található meg. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az önismeretben és magában az önmegismerési folyamatban az egyik legizgalmasabb, legnagyszerűbb, de egyben az egyik leggyakoribb, olykor baljóslatú jelenség, hogy amint az ember egyre mélyebbre halad, azt látja, hogy rendre az előző lépcső ellentétével vagy ellenpontjával találkozik.) A panaszkodást ? főleg az eltúlzott, örökös, parttalan és igazi ok nélküli panaszkodást ? nagyon sokszor a túlzott énközpontúság motiválja. Ez nem mindig nyilvánvaló, de gyakran tetten érhető. Arra a gyerekes, éretlen dologra gondolok, amikor valaki magát az egész valóságot úgy éli meg, mint ami teljes egészében róla szól. Mintha más emberek, a külvilág nem is létezne. Pontosabban létezik, de az is csak azért, hogy az én személyemet, céljaimat, kedvtelésemet szolgálja. Tehát vagyok én, körülöttem valami érthetetlen és felfoghatatlan okból van egy csomó játékszer (ez maga a világ, beleértve a körülöttem lévő embereket is, akik itt pusztán panoptikumfigurák szerepét játsszák), aminek pontosan úgy kell működnie, ahogy nekem éppen abban a pillanatban jól esik, esetleg: hasznomra van. Ha pedig azt tapasztalom, hogy ez a vágyam mégsem teljesül hiánytalanul és minden pillanatban, akkor a világ nem megértő, sőt ellenséges. Ráadásul az ilyen embernek valóban és őszintén ez a plasztikus belső élménye. Így aztán persze már teljes joggal van min panaszkodnia. Vagyis megint eljutunk oda, mint annyi más esetben, hogy a panaszkodás is szinte mindig azzal hozható összefüggésbe, hogy nem sikerült kellőképpen vagy megfelelően (reális és működtethető módon) megértenem és feldolgoznom az én és a világ viszonyát. Wéber Péter: Mit kezdjünk a panaszkodással és a panaszkodókkal? Pedagógiai megfontolások (Részlet)

2008.07.26. 12:52

A barátság igazi dicsősége nem az egymás felé kinyújtott kéz, nem a kedves mosoly, nem is a társaság öröme, hanem a lelki-szellemi megvilágosodás, amelyben részed lehet, amikor rádöbbensz, hogy egy embertársad hisz és bízik benned. Pusz Gyöngyi

2008.07.26. 12:47

Jött a macska, jött a lépcsőn, nyújtózkodva szélesen, karcsú mancsát majd kinyújtva, majd behúzva kényesen, mint a tigris, mint a hattyú imbolyogva és puhán, bombafojtó homokdombra pincelépcső oldalán. Macska, macska, állatocska gyermekecske, csillagocska, lágy pihéjű őszi pitypang, bőruhájú mályva csokra, könnyű szélben öntudatban borzolódva, szenderegve, mint növény, vagy régi szobrok napsugáros szent berekben, macska-isten, macska-álom könnyű keccsel, pöttyös hassal, bombafojtó homokdombra csak egy percre vígy magaddal Szép napot! Gyöngyi

2008.07.18. 09:39

Arvid Lydecken: Gyerekek dala Olvass nekünk, édesanya, valami nagyon szépet, hőstettekről, csillagokrol, kék szigetről meséket. Mesélj nekünk a folyókról, mik messze kanyarognak, tündéres áfonyás dombról s boldogságról hosszan! Mesélj, miről dalol a madár, miről zúgnak a nyírfák, miért szálldos a virághoz a lepke, mondd el titkát. Olvass nekünk, édesanya, míg nem növünk nagyra. Örömet így mi is szerzünk esténkint, ha összejövünk, majd neked felolvasva

2008.06.17. 05:20

MHV : Föld és ég gyermekei Isten, hogyha létezel, hogyha hallasz, hogyha látsz, válasz nélkül ne hagyd ezt a fájdalmas fohászt! Annyi most a szenvedő, kit elhagy föld és ég. Segítsd hát e nehéz idők szorongó gyermekét. Adj reményt a férfinak, kit a sors már megpróbált, és sok év után most a kenyerét félti, úgy érzi, nincs tovább. Mit tegyen, aki fiatal, túl van minden iskolán ? Családot, otthont, jövőt tervezne, támaszt mond hol talál ? REFRÉN: ||: A magasból nézz le ránk! Hagyd most a megváltó szent igét. Ki nehezen él és fél a holnaptól, annak a szó már nem elég, szívében oly nagy a keserűség. :ll Isten! Óvd a gyermeket, ki ártatlan, tiszta még! Körötte csalás, hazugság, önzés. Mindebből mit sem ért. Kísérje útján a szeretet! Legyen értelme, hogy él! Vétkeinkért ne bűnhődjön, neki még adj esélyt! REFRÉN ||: Isten, hogyha létezel, hogyha hallasz, hogyha látsz, válasz nélkül ne hagyd ezt a fájdalmas fohászt! Annyi most a szenvedő, kit elhagy föld és ég. Segítsd hát e nehéz idők szorongó gyermekét. :ll

2008.05.30. 12:24

Kosztolányi Dezső: Csöndes, tiszta vers Nincs semmim, így megyek magamban, Tip-top szelíden, csendesen, S ha éjjel bántanak a rablók, Kitárom két üres kezem. A rablók sírnak velem együtt, Olyan-olyan szegény vagyok, Mint a kisded első fürdetőjén, S mint a teknőn a halott. De tart a föld ez az enyém még, Feszül az ég fejem felett, S kitárom az örök egeknek, Örök - mezítlen testemet.

2008.01.24. 02:02

Jónás imája   Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kinoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

2007.11.08. 23:33

Egy igaz barát Egy barát, ki tudja minden gondolatod, mikor beszél, te figyelmesen hallgatod. Ki minden bajban melletted áll, s ha repülni akarsz, ő veled száll! Figyelmeztet őrültségeidre, s bólint egyet ballépéseidre. Mindig veled van ha sírsz, s ha véletlenül tév útra térsz. Testvéreként nagyon szeret, ő az, kiben bízni lehet.

2007.11.08. 04:17

Szerző: E. Isenhour Ha van valamid, ami jó, Ami barátaiddal megosztható, Legyen bár csak egy apróság: Hozhatja Isten áldását. Add tovább! Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám, De segít megharcolni egy-egy csatát. Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes, Egy kép vagy pillantás, mely kellemes. Add tovább! Ne feledd a másik fájdalmát! Te kell, hogy segítsd az úton tovább. Egy kedves szó vagy egy mosoly Áldás lehet a másikon. Add tovább! Ha tudsz egy kedves történetet, Vagy hallottál az utcán jó híreket, Vagy jó könyvet rejt a szobád, Mely segít elűzni a másik bánatát, Add tovább! Ne légy önző a szívedben, De viselkedj a legnemesebben. Tedd a közösbe kenyered, Hogy társaid is egyenek. Add tovább! Ha Isten meghallgatta imád, S az égből áldást küldött le rád, Ne tartsd meg csak magadnak, Míg mások sírnak, jajgatnak. Add tovább!

2007.11.06. 20:00

Visky András Miatyánk '95 ha elhagy szó emlékezet az égből hulljon ékezet miatyánk ki vagy országod jöjjön el ha van vendég legyen a hontalan miatyánk ki vagy de integet az égi más ne itt legyen feltámadás miatyánk ki vagy a kétkedő ha arra jár legyen egy égi kolozsvár miatyánk ki vagy * HA ERRE JÁRSZ, URAM, HA ERRE JÖNNÉL, E KŐHALOM VOLT EGYKORON MONOSTOR... HOGY ELLENSÉG? UGYAN, FIAM, MON OSTOR CSAPOTT LE RÁ, - S KISEBB A VÍZÖZÖNNÉL. FELISMERSZ KÖNNYEDÉN, EGY GÖDRÖT ÁSOK, MAJD RAJTAM LESZ A KEZDETEM S A VÉGEM. SOKAN VAGYUNK, DE MEGTALÁLSZ, MINT RÉGEN, MERT ŐK IS ÉN VAGYOK, S NEM LESZNEK MÁSOK, HA ERRE JÁRSZ, URAM, HA ERRE JÖNNÉL. * az árnyékom még követ-e zuhan az isten köpenye miatyánk ki vagy hó hull a mennyég felhőtlen fogadj el végleg felnőttem miatyánk ki vagy Küldöm nektek:Zsóka!

2007.11.06. 19:52

Sík Sándor: Napkeleti bölcsek Ama csillag után. A holdsugaras hideg éjszakán, Mint egy fehérlő, csendes álom, Úgy vonult el a komoly karaván. És elől ment a három. A sziklás föld mogorván és kopáron Feküdt el lábaik alatt. Méltóságos sora a száz tevének A harmaton halkan haladt. És mintha fehér árnyak lengenének, Úgy vonult végig a fehér sereg A völgyön, ahol nem nőttek virágok, S a városon, ahol az emberek Nem virrasztottak és nem énekeltek. S ahol nem látta őket senkisem. És így suhant el csendesen Életre éledt vágya Napkeletnek Az ezredéves éjszakán.

2007.11.06. 19:39

Bertók László: Halottak napja Halottak napja: visszapillantó tükör, vizsgája szemnek, emberségnek, akiket te mutatsz, azok már nem előznek. Sebességük fűszálak élein, porszemeken cikázik, arcuk csontok roncsaiban ázik. Mértanuk pontjai között a közúti szabályok érvénytelenek, életünkre igazolások. Meghívás nélkül jelen vannak kanyarokban, mozdulatokban, tekintetük, mint jelzőlámpa bennünk villan. Tükörbe nézünk, megalázkodunk, mindnyájan fehér bárányok vagyunk, virágot hintünk az útra, fejünkre hamut, miközben őket ünnepeljük, azaz magunkat ünnepeljük, hisz nincsen visszaút. Krizantémok a temetői buszon, fejem körül virágok, glória, mennyei kalap, harmattal áldott. Fehér lobogókkal a város kiözönlik a kapukon, mindenki megadta magát, nem villog szurony. Csak az évek, a nyavalyák szűkülő sorfala vigyáz, dércsípte árnyékuk felett siránkoznak a fák, megállók vasa, csonka keresztek tükörképe szalad. Arcom mögött a Tejút mozdulását, köszöntöm halottaimat: Nagyanyámat, Katona Juliannát, s a másikat, Farkas Katalint. Friss fakereszt ablaka mögül nagybátyám még némán visszaint. Aztán újra a sejtek szava. Ülök a buszban, térdemen fiam. Körben a téboly tűzkarikái. Halottak napja van.

2007.11.01. 04:25

ÜRES LAPRA Félek tőled, azért írok rád. Félek, hogy egyszer megnyílik titok-szád, és vádol, mert üresen hagytalak, üres lap…üres óra, pillanat… Mennyi üresség ítél engem, ha majd lapozni kezd az életemben Isten ujja, s ki nem mondott szavak üres foltjánál búsan elakad. Tétlen tettek, síratlan könnyek rútítják minden lapon azt a könyvet. Mert a hely, az üres hely ott mered, mint képefoszlott, kietlen keret. Ma rágondolok mindre… sokra. A soha ki nem énekelt dalokra. Ó, mennyi nem-vitt, nem-járt, nem-adott ajándék, út! Minddel adós vagyok! Téged teleírlak ma este, te egy üres lap, kuszán és sietve. És amint kelnek-nőnek a sorok, arra a másik könyvre gondolok. /Túrmezei Erzsébet/

[20-1]