Várnai Zeni:Öreg nő sóhajt....

Csak addig fájt,amíg harcoltam érte,

amíg lelkem égőn rátapadt

s egy reggelen rájöttem,hogy hiába:

az ífjúság tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,

hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér,a fegyverem leraktam,

s olyan vagyok most,mint egy téli táj.

Mint felhőbe nyúló hegytetőkön,

fejemen ím örökös hó ragyog,

Igy hordozom ezüstös koronámat,

és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más,mint volt az ífjúságé

nincs benn tűz,és nincsen küzdelem

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma

és ez a szépség nem lesz hütelen.

Olvasgatok,sétálok,eltünödöm

az életen,mely szép és változó,

hullámok jönnek,mennek,elmúlnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassudan járok,fűszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát,holdat,csillagokat nézek,

ó,mennyi nagyság,s vége soha nincs.