Burkolt hadijelentés a PK frontról!

Az ágynemű-tartó ajtaját soha nem lehetett rendesen becsukni. Széltében, hosszában rések tátongtak rajta, a rugós kivetőpánt nem engedte a szekrényhez való szorosabb illesztést. Sokszor elkapott a harcikedv, hogy egy csavarhúzóval felfegyverkezve legyőzzem a makacskodó ajtót. Minden ezirányú ostromomat azonban mindig olyan sikeresen verte vissza, mint Dobó István az Eger várát ostromló Szulejmán seregét. És minden ilyen sikertelen kísérlet után, mint Szulejmán serege, én is balra el. A sok ostrom aztán fél sikerrel ért véget. Az egyik csuklópánt rugója kifáradva a szakadatlan harcban, megadta magát, és ketté törve, a porba hullott a feje, elmúlásával is figyelmeztetve, itt bizony illene már porszívózni. Mivel vallásos emberek vagyunk, a Szentlélek mindig velünk van! Mikor ez a baleset bekövetkezett, látva a bajt, villámgyorsan oda ugrott a sérült ajtóhoz és megtartotta, nehogy az kifordulva letörje a megmaradt pántot is. Ezután nem lehetett eltemetni a küzdelembe elhunytat, mint ahogy a hősi halott Hektort sem anno Trója ostromnál. Mivel harci szekér ma már kiment a divatból, villamoson vonszoltam a zsebembe magam után a tetemet. Utam egyenesen a halottlátó (kulcs)királyhoz vezetett. Bemutattam neki a hősi halottat, ilyen harcost szeretnék alkalmazni a szekrényembe, aki engedelmeskedik majd nekem. A király ránézve a tetemre, meghatottan elmorzsolt egy könnycseppet a szemében, és alig hallhatóan rebegte: ilyen hősök ma már sajnos nem léteznek. A gladiátoriskola(gyártó) már vagy 10 éve nem képez ki ilyen derék vitézeket. Helyette csak fényesen csillogó újoncokat tudott ajánlani. Ránézésre megállapítható volt, ezek nem lesznek olyan bátor harcosok, mint elődjük, ezért mindjárt négyet toboroztam magamnak. Mikor bemutattam nekik a kaszárnyát, ahol életük hátralevő részét le kell majd tölteniük, mindjárt láttam, ezek nem fogják elérni sámli nélkül a szekrény oldalát. Nosza vad keresgélés következett, -a közben a hadműveletbe az oldalamon beállt Igenemmel- az ezer –általa már sokszor elátkozott, és kidobásra ítélt soha sem használt- lim-lomok között. Hosszas keresgetés után találunk egy vasrudat, aminek a vastagsága pont jó volt! A hossza nem, az kb. fél méter volt. Nosza elő a vasfűrészt, a bőrpuffot, rá egy deszkalapot. A munkahely statikai problémáit úgy oldottuk meg, hogy az Igenem ellensúlyt képezve ráült a rúd egyik végére, én meg  szorosan megfogva a másik végét –kockáztatva, hogy az ujjamat levágva hamarabb jutok alátéthez, mint szándékozom, megkezdtem a fűrészelést. A 4 cm-es darab lefűrészelése után újabb nehézség állta az útunkat: elfelejtettük fegyverrel –facsavarral- ellátni a vitézeket. Nosza futás a csavarüzletbe, ahová zárás előtt 5 perccel, még sikerült az ajtórésen becsusszanni. Amíg az előttem levő vásárlót kiszolgálták, kíváncsian körülnéztem a boltban, és tekintetem egy poros ládikára esett, ahol mindenféle megviselt, -építésből visszamaradt holmi- agonizált. És köztük egy –az általam korábban  kutatott- vitézre esett a tekintetem, aki szomorúan nézett poros rugójára, álmodozva a régi szép időkről, amikor még szolgálatban volt. Természetesen megvettem, a vizitdíj egyharmadát kitevő aranyközepű, újkori pénzérméért. Ezután már csak a szerelés, a kis facsavarokkal való rögzítés maradt hátra. Talán az átélt izgalomtól, vagy hogy az ágyneműtartóba voltam beágyazva, vagy az ááááá… az nem lehet, a csavarhúzó nehezen találkozott össze a kis csavarral, úgy kerülgették egymást mint a kiskutyák a kutyasétáltatóban. De nem adtam fel! Nagy türelemmel, - az Igenem zseblámpát tartó kezének irányítása mellett- sikerült a 8! db  kötőelemet a helyére csavarni. Nagy elégedettséggel néztem végig a munkámon. Egy kis nosztalgiával állapítottam meg: az ajtó épen olyan csálén áll, mint régen. De most nem hagytam annyiba a dolgot! Mágneses bilincsek segítségével helyreállítottam a rendet!

 Maradt 4 db vadiúj kivetőpántom! Ha köll valakinek csak szóljatok!