Néhány (gyerekes) gondolat a gyógyszer-szedésről

Séta a betegtársak „gondolatgyüjtőjében” (blogjában)

     Este van, hál’ Istennek lehűlt kint a levegő, de most valahogy nincs kedvem kimenni.  Hogy mégis valami „mozgás” legyen, sétára indulok az interneten, megkeresni sorstársaim szokásos társalkodó helyét a „Netklubban”

     Belesek a képzeletbeli klubszoba „társalgó termébe” az ajtónyíláson keresztül, és elképzelem, hogy a mennyezetről kellemes fényt árasztó lámpa alatt, kedves ismerőseim hajolnak a jól megvilágított asztal fölé, és ki ülve, ki fél térddel a székre támaszkodva, vagy épen állva, egy igen fontos kérdésben próbálnak megegyezni; a gyógyszerszedés rendjében, és módjában. Nem mertem közéjük menni, hisz ők már kőkemény profiknak számítanak a „szakmában” és én, a kis 5 éves tagságommal bizony még a tartalékcsapatban sem kapok helyet. Gyakran a kispadról nézem a nagyok küzdelmét, onnan buzdítom őket. Úgy döntöttem, saját tapasztalataimat majd egy kis cetlire fogom felírni, és óvatosan betolom a küszöb alatt. Ha megtalálják, nem fogják rögtön fölkapni a vizet, hogy milyen alapon merek beleszólni a nagyok dolgába.

A cetli

Psssszt! Agykontroll? Fujj!

     Ha azt a szót hallja egy ideggyógyász, hogy „agykontroll”, mindjárt föláll a szőr a hátán, és riadókészültségbe helyezi magát, készen a harcra, a milliókat megtévesztő, szemfényvesztő áltannal szembe. Egy pillanatig se akarom bírálni ezt az álláspontot. Meg kell vallanom, egyszer a húgom szponzorálásával, -ő fizette nekem a tandíjat- résztvettem ezelőtt jó tíz éve egy ilyen kurzuson. Az agykapacitásomat egy fikarcnyival se tudtam megnövelni a tanfolyam elvégzése után, (úgy látszik, hogy sérült az aurám, mert minden ilyen irányú igyekezetem kárba veszett), egyedül a háromujjas parkoló-keresésben tudtam némi eredményt fölmutatni.
Azonban néhány igen fontos tapasztalatot, iránymutatást még is sikerült megőriznem.
Ilyen az agykontrolos köszönés: - hogy van? – erre válasz: - egyre jobban! Mert nem szabad elkezdeni panaszkodni, vagy olyasmit mondani hogy hülye vagyok, besz..ok, erre nem vagyok képes, mert ezzel az ember elismeri, mintegy rögzíti magában gyengeségét, megnehezítve ezzel az ellenük való harcot.

Gyógyszerszedés Civilke módra

    Na, akik idáig végig tudták olvasni eszmefuttatásomat, azok számára örömmel közlöm, most értünk el fő témánkhoz, a gyógyszerszedéshez. A tanfolyamon oktattak szerint, karácsony előtt pár héttel, elhelyeztem két tálkában búzamagot, és csiráztatni kezdtem. Az egyik a szigorúan az előírtakat kapta, a másik az ellátás mellett, biztató és becéző szavakat is.
És láss csodát, ez utóbbi jobban fejlődőtt az elsőnél. Valahogy így vagyok a gyógyszerekkel is. Ha elém tesznek egy pohár vizet, és egy papírdobozban mellette néhány szem gyógyszert, és felszólítanak, hogy vegyem be őket, ekkor végigfut a hátamon a hideg, és miközben a torkomon érzem a hideg vízzel együtt szánkázó rideg gyógyszert, szívesebben kiadnám azt, mint bevenném. Erősen hiszem, hogy az így beszedett gyógyszer nem tudja 100%-osan kifejteni a hatását, és az emésztőrendszer is olyan elutasítóan viselkedik, hogy szabad utat biztosít a káros mellékhatásoknak. Gondolkoztatok már azon, hogy minden szem gyógyszer egy kamikaze harcos, aki minden pillanatban kész föláldozni éretted az életét? Hiszen amikor elindul utolsó útjára, tudja, hogy ahová most küldik, ott el kell pusztítani az ellenséget, és ebben a küzdelemben elenyészik, nincs többé visszatérés. A Második Világháború végén, amikor a japán kamikaze repülők elindultak utolsó útjukra, a parancsnokuk ünnepélyesen elbúcsúzott tőlük, megittak egy pohár szakét is. Nos én ezt az ünnepélyes búcsúztatást úgy intézem el, hogy ne fájjon nekik a megsemmisülés. Külön elegáns kis porcelántálkába kényeztetem őket az asztalnál. Ha hosszabb útra megyek, egy három részre osztott kis zománcozott szelencében tartózkodnak.

    Mindig étkezés közben küldöm őket bevetésre. Így a gyomrom sem vesz észre, hogy beléje csempésztem a gyógyszert, nem fejt ki ellenállást. Lehet, hogy így talán a kívánt hatásfok egy kicsit csökken, de ezzel elkerülöm a káros mellékhatásokat, és a szervezetem sem un rájuk. Ennek a módszernek a segítségével szedem 5 éve a PK elleni „szeretett” gyógyszereimet változatlan mennyiségben és erősségben. De van olyan szívgyógyszerem is, amit már 15 éve szedek, és a mostani operációm előtti rutinvizsgálatok semmi káros mellékhatását nem tudták kimutatni.

Utóirat:
Az én módszeremet csak olvasásra, utángondolásra és vitára szántam! Mindenki a saját ízlése, és a kezelőorvosa utasítása szerint szedje be a gyógyszereit!!!