Egy II Világháborús történet megfilmesítése

                                      Filmtörténet.

Vasárnap este megnéztem a TV-ben a „Bryan közlegény megmentése” c. filmet. Ritkán szoktam ilyet cselekedni, de sokat hallottam már a filmről, és az egyik kedvenc színészem a főszerepet, -Miller századost- játszó Tom Hanks volt.

Nos a filmről csak annyit: a film annyira valósághűen volt megrendezve, hogy már a film első percében hasravetettem magam a legvastagabb támlájú székünk mögé, így próbáltam megmenekülni a fritzek pusztító géppuska tüze elől. Nem is láttam a filmből mindent, mert a képernyőn végigfolyó vér sokszor eltakarta a kilátást. Sajnos nem tudtam a bajtársaimon segíteni, mert otthon nem tartunk puskát, különben sem mertem volna felállni a látszólag jó védelmet nyújtó szék mögül. Hála jó parancsnokunknak (Miller századosnak) köszönhetően túléltem a vérzivatart. A csatazaj elmúltával lesepertem a karosszékemről az üres töltényhüvelyeket, leültem, és most már nyugodtabban néztem a békésebb medrekben folyó történetet. A film utolsó félórájában aztán megint fölpörögtek az események, elfoglaltam gyorsan a fedezékemet, és onnan szemléltem a harci cselekményeket. Aztán bekövetkezett a végveszély, alig maradtunk már egy páran életben, és hiába integettem a századosnak, hogy jöjjön ő is a karosszékem biztos fedezékébe, de nem, őneki fontosabb volt Bryan megmentése, és megmaradt egy szál pisztolyával az őt eltaposni készülő tankra célzott lövéseket adott le. Sajnos az ellenség is ezt tette, és az egyik lövedék véletlenül halálos sebet ejtve eltalálta őt. Így a tanknak már nem kellett eltaposni őt, új feladatot keresve magának, fölrobbant egy repülőbombától. Miközben a leomló, szétlőtt falakról eredő téglaport sepergettem össze a szobámban, könnybelábadt szemmel gondoltam vissza a hősi halált halt, -az események után talán mondhatom- parancsnokomra. Nagyon a szívemhez nőtt. Éppen úgy remegett a jobbkeze, mint az én balkezem.