|
Dávid és Góliát
Civilke 2007.05.02. 22:38
Milyen tanulságot szűrhetünk le ebből az Ószövetségi storyból?
Írásom komolyságát jelzi, hogy egy Ószövetségi történés leírásával szeretném elkezdeni; Dávid és Góliát harcával. Idézzük fel a cselekményt: Dávid, népe megmentéséért vállalt küldetésétől lelkesen, az egyenlőtlennek látszó harctól ugyan egy kicsit félve, de Isten segítségében bízva készült a küzdelemre. Elővette az ókori pásztoroknál rendszerbe állított védelmi fegyverét, az ÁK-160-as parittyát. (ÁK az ősi pásztor Ábel és a Káin név rövidített jele, akik e fegyver feltalálói, a 1-es szám a parittya lökethosszát, a 60-as hatótávolságát jelezte könyökben. 1 könyök átszámítva mai SI rendszerben= 0,571 m). Mély, -mai női táskákhoz hasonlítható-, feneketlennek tűnő, kopott tarisznyájából előszedett 4 követ, (4 kőnél többet nem volt érdemes magával vinni, mert ha ennyi kihajítása után sem találta el a nyájat tizedelni akaró fenevadat, akkor a vad győzött, és ennek eredményeként aznap vagy egy báránnyal, vagy egy pásztorral csökkent a nyájleltár. Letette maga elé a köveket, és válogatni kezdett belőlük. Tudta, hogy a helyes eszköz kiválasztása most élet- és halál kérdése. Nyugodtan válogathatott, mert a behemót óriás neki hátat fordítva, nagyképűsködve hencegett társai előtt: „Úgy beletaposom ezt a burgonyabogarat a földbe, hogy olaj fog föltörni a helyén.” Ez a kijelentés is igazolta, milyen izomagyú, tudatlan ez a fickó, mert hol volt még akkor a burgonya és a hozzá kinemesített bogár, bár az olaj említése kicsit előremutató volt. Közben Dávidunk végzett a válogatással. Azt a követ választotta, amit a kiváló-dolgozó pásztoroknak adnak évente. Jellegét tekintve vándordíj és ez évben ő kapta. Értékét az adta, hogy ezzel a kővel verte agyon Káin Ábelt. Ez a kő nagy becsben volt, apáról fiúra, és most a jól megpörgetett parittyából Góliátra szállt. Pont a koponyaalap-lapját trafálta el, szétzúzva a belülről hozzá csatlakozó, alacsony órajelű processzort. Mikor mintegy csodálkozva hátrafordult, jól látható volt egyik szemében a „fatal error”, a másikban pedig a „game over” felirat. (persze nem angolul, hanem a saját nyelvén, de ennek ismertetéséről a betűkészlet hiánya miatt eltekintek.) A behemót hústorony nem esett el rögtön, vicces hatást keltve –talán a mai „lisztes”-bohócunk mozgásához hasonlóan- ide-oda tántorgott, fura mozgásával az egyik oldalon halálos csendet, a másik oldalon harsány kacagást, jókedvet kiváltva. Majd amikor nagyot puffanva, mint egy liszteszsák elterült a földön, a nevetést boldog kiáltások is tarkítani kezdték: „Győztünk! Győztünk! Megnyertük a háborút!
Miért írtam le nektek ezt a gondolatsort? Mert szeretnék, -és ezt ne vegyétek kérlek titeket nagyképűségnek,- mindennapjaink Civilke – Dávidja lenni. Kiállni tízezreket számláló parkinsonos sorstársaim elé, és parittyámba humoros írásokat töltve, majd kilőve, nyelvet ölteni, szamárfület, hosszú orrot mutatni a Parkinson-Góliátnak. És ha a hátam mögül nevetést hallok, ez azt jelenti, csatát nyertünk! Mert ez a nevetés azt jelzi, hogy ha csak egy pillanatra is, elfelejtkeztetek a mindennapok megpróbáltatásáról, sanyarúságáról. Mert a jókedv, az apró sikerek mind-mind gyógyszerek. Olyan gyógyszerek, amelyek nem kerülnek egy fillérbe sem,
Nem kell 300 HUF-os vizitdíjat fizetni, hogy fölírja a háziorvos. Tehát rajta barátaim! Nyerjünk minél több csatát! Mert sajnos, napjainkban még háborút nem tudunk nyerni!
| |