A város szélén, egy lakótelepen, a szürke betonrengeteg közepén kibújt a földből egy csodaszép kis virág. A levelei élénkzöldek voltak, a szirmai kékben és pirosban pompáztak, a közepe pedig sárgán virított, akár a napsugár. Boldogan hajladozott ide-oda a tavaszi szellőben és méhecskékkel beszélgetett.
Ám egy napon egy focilabda egyenesen a kis virágra zuhant. Szép szirmai összetörtek, büszke, egyenes szára elhajlott. Aztán valaki autót mosott, és a habos, szappanos víz a virág nyakába zúdult. Ott állt a kis virág megtörten, elázva és hiába hívta a méhecskéket, ők sem tudtak segíteni rajta. Eleredt az eső is és a virágocska sírva rogyott a földre a hideg északi szélben. Szirmai kifakultak.

Megh allotta panaszos sírását a Napocska. Kibújt a felhők mögül és szivárványt varázsolt az égre, aki így szólt:
-Ne sírj! Neked adom a színeimet!
És valóban: ahogy a nap melege lassan visszaadta a kis virág erejét, úgy a szivárvány színei egyre csak fogytak. Ám a virág így lett egyre szebb és színesebb. Visszanyerte kecses tartását és csodaszép színeit.
- Köszönöm –rebegte meghatottan – sosem tudom meghálálni nektek ezt!
- Nem is kell – válaszolta a Nap – Vannak a világon dolgok, amelyek önzetlenségből születnek. A szivárvány boldogan áldozta fel magát érted.
- Én sosem tudnék ennyire önzetlen lenni!… – szomorodott el a virágocska saját gyarlóságán, és
ezek után már másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen magasztos dolgot vitt véghez őérte a csodálatos szivárvány, és vigasztalhatatlan volt saját tökéletlenségét illetően. Nem tudták többé a méhecskék sem felvidítani.

Napo kkal később aztán egy verőfényes délelőttön az úton egy fiú és egy lány közeledett. A Napocska meghallotta, amint a fiú azt mondja a leánynak:
- Ha lenne pénzem, mindent megvennék neked, amit csak kívánsz!
A lány gyengéden nézett pajtására, és megfogta annak kezét.
- A szeretet nem lehet pénzért venni- felelte mosolyogva.
- Akkor mit adjak neked, hogy érezd, mennyire fontos vagy nekem?
Ekkor a Napocska egyik sugara sokkal, de sokkal fényesebbé vált, mint a többi, és egyenesen a járda szélén pompázó, bánatos kis virágra mutatott.
A fiú észrevette, lehajolt, és egy gyors, fájdalommentes mozdulattal letörte a kecses szárat...


Sok-s ok évvel később, egy kisleány édesanyja emlékkönyvét lapozgatta, mikor abból valami a padlóra hullott. Egy elszáradt, laposra préselt, fakó színű kis virág hevert a parkettán, s a kislány csodálkozva nézte. Óvatosan, két ujja közé csippentve emelte fel, és maga is alig hitte, amit látott: a virág boldogan mosolygott. A Nap beragyogott az ablakon és végigsimított a gyermek szőke haján. A szobát áthatotta a csendes, önzetlen szeretet.