"...Gyere, járjuk még egyszer végig az utadat! Megmutatom, hogy milyen volt az életed."
És elvitte őt az Úr egy nagy mező szélére, amely tele volt lábnyomokkal.
"Nézd! Itt kezdted. Ez a kettőnk lábnyoma. Ez a sok pici itt a gyermek-életedé. Itt nekem is kicsiket kellett lépnem, hogy veled tudjak lenni. Látod? Itt nehezen tudtalak magam mellett tartani, minduntalan elugrándoztál. Itt nagyot estél! Felsegítettelek. Már mélyülnek, és nagyobbak a lábnyomok. Felnőttél. Sok terhet vettél magadra." - Itt egy lejtő. - "Igen. Itt csak nagy erővel tudtalak megállítani. A családod is segített nekem. Azt hitted, hogy egyedül is boldogulsz. Elég nehezen tanultad meg, hogy a fejet néha le kell hajtani, hogy magad elé láss... A boldogság is el tud vakítani. De menjünk, csak tovább! Figyeled, hogy hányszor jártál körbe-körbe, szinte ugyanazon az úton?… Többször várnom kellett rád, mert kitépted a kezedet a szorításomból."
- Ezért ilyen kacskaringósak a nyomok? - "Kemény fejű voltál! Többször is körben jártál, észre sem vetted." - De hát miért engedted? - "Nem figyeltél rám! Pedig de sokszor figyelmeztettelek!" - És itt? - "Itt megbetegedtél. Nem tudtál rendesen járni." - …most nem látszanak a lépéseim…- "Ha jól megnézed, láthatod. A hónod alá kellett nyúlnom, olyan gyenge voltál. Nem engedtem, hogy feladd." - És ez az összevisszaság? - "Itt többször térdre estél. Nagyon nehezen tudtalak lábra állítani. Nézd csak! Néha ki is marad egyik-másik nyom." - De itt a végén!! Itt csak egy pár lábnyom van!! Itt hagytál, pedig itt voltam a legjobban Rád szorulva! AKKOR hol voltál? - "Ember! Legalább most hajts fejet! Nézd meg jobban! Azok az én lábnyomaim. Látod, milyen mélyek? Akkor a karomban vittelek."