Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljuttatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől:
- Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!
Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észrevették, mennyire megváltoztak:
- Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik.
- Ez azt jelenti - felelte a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik.
- De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni!
- Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik. - Talán van élet a születés után is!
- Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első. - El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt, és a nélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem a születés a vég!?
Egyikük mély bánatba merült, és így szólt:
- Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik.
- De kell, hogy legyen! - tiltakozott a másik. - Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképpen életben?
- Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első. - Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket.
Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak. Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket. is.

Ismeretlen szerző