...

Amikor beindult Magyarországon az erdősítés, akkor ültették el írásom hősét, a fát. A fa szépen növekedett testvéreivel, mígnem egy napon egy fiúcska kezdett el játszani mellette, alig volt alacsonyabb, mint ő.
- Szia fa! Te leszel mától az én kis fám, rád könnyen rád találok, hiszen te vagy a tizenharmadik fa az erdőben, megszámoltam, mert én már azt is tudok. Én itt lakom az erdő melletti utcában, a második házban. – azzal megfogta a fa egyik ágát, és úgy tett, mintha kezet rázna vele, azonban az ág letört. A fiú meglepetten nézte a kezében maradt gallyat, majd így szólt – jaj de gyengécske vagy, na majd én locsolgatlak, hogy nagyra nőj.
Másnap megint megjelent a kisfiú a fa mellett.
- …tizenhárom! Itt is vagy. Szia – köszönt, majd a játékkannájából a fára locsolt.
A fának nagyon tetszett, hogy foglalkoznak vele. Egy nap azonban a fiú durcásan jött ki az erdőbe, és belerúgott a fába, majd elkezdte dühösen cibálni, végül így szólt.
- Fácska, ne haragudj, te nem tehetsz róla, apa megverte anyát – majd sírva leült a fa silány árnyékába – de akkor már késő volt, hiszen a fa kettétört derékból.
A fiú ősz közepéig járt ki a fához, hogy ápolgassa, de mikor beköszöntöttek a sűrű esőzések letett a bábáskodásról. De tavasszal újra meglátogatta a fát, amely már hozta az első leveleit. Szerencsére átvészelte a telet. A kisfiú nagyon sokat beszélt hozzá, de nyár közepén ismét durcásan jött ki, és megint megrángatta a fát, attól a naptól kezdve a fa nem látta kis barátját. Nem lehet tudni, hogy a lelkifurdalás miatt, vagy egyszerűen csak megunta. Később, pedig már zavarta a kamasz fiút ez a gyerekes dolog, hogy neki saját fája van az erdőben, így a barátnőinek sem beszélt később róla, mással szédítette a falu vele egykorú lánytagjait. Majd tizenhét évesen el is hagyta a szülőföldjét, külföldi munka reményében.
Viszont a fa közben növekedett, de látszott rajta, hogy sohasem érheti utol a testvéreit, eleinte zavarta is ez a tény, de később rájött, hogy nagy szerencséje volt, hiszen, amikor a többit kivágták őt még túl satnyának találták, és nem bántották. Később beültették mellé az új fákat, így ő lett az erdő bölcse, és átadta a megszerzett tudását az ifjú csemetéknek, sokat beszélt nekik a favágókról, és az égi erdőről.
Közben sokat gondolkodott a fiún. Nem értette, hogy mi vitte rá a gyereket, hogy másodjára is megtegye vele ezt a kegyetlenséget, de ahogy nézte az ifjú fák ostobaságát rájött, hogy fiatalon nem tudunk ésszerűen dönteni, csak ösztönösen cselekszünk, és az agresszió, ahogy a szeretet is, elemi ösztöne a természet minden élőlényének és jelenségének, úgy érezte, hogy már rég megbocsátott neki, hiszen a fiúnak köszönheti hosszú életét.
Egy őszi napon megjelentek újra a favágók, és nem volt kérdéses, hogy ki az áldozat. Nem is ez lepte meg a fát, hanem, hogy köztük volt a fiú is, immáron felnőtt férfiként, szájából csikk lógott, és látszott rajta, hogy már ivott valamit a munka előtt. A fiú kénytelen volt beállni favágónak, mert külföldön nem becsülték meg, így aztán visszatért szülőföldjére. A fának minden gondolata azon járt, hogy a fiú vajon a hosszú évek során megváltozott-e. Látta, ahogy a férfi eldob egy csikket, majd ösztönösen eltapossa, a tudatalattija éreztette, hogy tüzet okozna. A fa fellélegzett, ekkor hirtelen egy éles fájdalmat érzett a törzsének alján, aki belevágta a baltát, mintha hallotta volna, hogy felszisszent az öreg nyár, de betudta annak, hogy beszorult a szerszáma, és csak az nyiszereg.
Már vagy egy órája ütlegelte a fát, amikor nagy ovációba törtek ki a társai, megérkezett végre a láncfűrész. A fa is megnyugodhatott, tudta sorsát nem kerülheti el, és látott már ilyet, tisztában volt vele, hogy percek alatt vége a gyilkos folyamatnak, elszállítják, és mikor elégetik, lelke az égi erdők közé száll, ahol az emberek a fák, és ők adnak oxigént életéhez.
Még hallotta a gép berregésének visszhangját, aztán hirtelen elhomályosodott előtte minden fa és ember az erdőben. Kivéve egyet.
- A fiú… - kiáltott, a fák a férfi felé fordultak, aki egy kövön ült – így agyonnyomom, muszáj valahogy még tartanom magam.
A „fiú” közben nyugodtan rágyújtott még egy cigire, amikor a láncfűrész zaja hirtelen megszűnt.
- Nem értem, Bélám, már rég el kellett volna dőlnie.
- Odacsapok neki párat – így tett az izmos favágó – majd meglökte a fát.
- A fiú… - kiáltotta még egyszer a fa, majd elvesztette az irányítást a saját teste fölött.
- Dől a fa!
A férfi csak a kiáltásra lett figyelmes, ekkor lelassultak előtte a történtek, és újra kisfiúnak látta magát, látta, ahogy letöri a fa ágait, ahogy sírva nekitámaszkodik vékony törzsének, még a locsolót is a kezében érezte. A következő pillanatban már a hatalmas tömegű növény alatt feküdt, átölelve annak vastag törzsét.

Úgy tűnik vannak olyanok, akiknek összefonódik a sorsuk, és az élet után talán továbbélhetik „bűneiket”.