Az állatkertben történt. A lányommal egy nagymama és egy kislány mellett álltunk. A kislány arcán élénkvörös szeplők virítottak. A gyerekek sorba álltak egy rajzolóművész előtt, és várták, hogy a mester tigrismancsokat fessen az arcukra.
-Annyi a szeplőd, hogy nem jut hely a festésre- kiáltotta egy fiú. A kislány zavarba jött, és lehajtotta a fejét.
A nagymama leguggolt mellé.- Én szeretem a szeplőidet - mondta.
- Én nem - jelentette ki a kislány.
- Amikor kislány voltam, mindig azt kívántam, hogy szeplős legyek - mondta a nagymama, miközben megsimogatta unokája arcát. - A szeplők nagyon szépek.
- A kislány felnézett rá. - Igazán?
- Hát persze! Talán tudsz valamit mondani, ami szebb lenne, mint a szeplők?
A kislány ránézett nagyanyja mosolygós arcára. - A ráncok - mondta gyengéden.