XLII. zsoltár
1. Mint a szép hives patakra
A szarvas kivánkozik,
Lelkem úgy óhajt uramra
És hozzá fohászkodik.
Te hozzád én istenem
Szomjúhozik én lelkem!
Vajon szined eleiben
Mikor jutok élõ isten?
2. Könnyhullatásim énnékem
Kenyerem éjjel-nappal.
Midõn azt kérdik éntõlem:
Hol istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom
És házadat óhajtom,
Hol a hívek seregében
Örvendek szép éneklésben.
3. Én lelkem mire csüggedsz el,
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre,
Midõn hozzám orcáját
Nyujtja szabadítását.
Oh én kegyelmes istenem,
Mely igen kesereg lelkem! 4. Mert te rólad emlékezem Ez Jordánnak földérõl,
Szent helyedre igyekezem
Ez Hermon kis hegy mellõl,
Mélység kiállt mélységet,
Midõn én fejem felett
A sok sebes víz megindul,
Mintegy erõs hab megzúdul.
5. Sebessége árvizednek
És a nagy zúgó habok
Én rajtam összeütköznek,
Mégis hozzád óhajtok,
Mert úgy megtartasz nappa,
Hogy éjjel vígassággal
Dicséreteket éneklek
Néked erõs õrizõmnek.
6. Mondván: isten én kõszálam,
Mire felejtesz igy el?
Ellenségim vagynak rajtam,
Gyászban járok veszéllyel,
Mert az õ hamis nyelvek
Csontaimban megsértnek,
Mert így bosszantnak ellened:
Lássuk hol vagyon istened?
7. Én lelkem mire csüggedsz el
Mit kesergessz ennyire?
Bizzál istenben s nem hágy el,
Kiben örvendek végre, Ki nékem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást,
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak õ az én istenem.